Egység, 2020 (30-31. évfolyam, 126-137. szám)
2020-05-01 / 130. szám
2020 MÁJUS | egység 27 KÖZÖSSÉG | KILE – Szintén a közelmúltban derült fény egy szomorú jelenségre: a karantén idején sok otthonban növekszik a családon belüli erőszak. Mennyire tapasztalják ennek a valóságtartalmát eddig? – Az elején vagyunk egy megjósolhatatlanul alakuló folyamatnak. Hosszú ideje képzelt ellenségek hibáz tatására épül a politika. Nem csoda, hogy az idősektől való ellenséges el határolódásnak is számos jelét tapasztaljuk már. Meg kell azonban emlékeznünk ren geteg pro bono segítésről is. Ezek erősíthetik a jövőbe vetett hitünket. – Miért választotta ezt a tevékenységet? Mi vitte ebbe az irányba? – Megözvegyültem, és elvesztettem az élettel való kapcsolatomat, egyszerűen kicsúszott a talaj a lábam alól. Pedig voltak fontos feladataim, például volt egy rám bízott gyerek, akit fel kellett nevelni. Akkoriban reklámgrafikusként dolgoztam főállásban. Egész véletlenül rátaláltam a „Kék Vonalra”, amely egy segélyszolgálat, és gyerekekkel foglalkozik. Ott kezdődött új hivatásom, nagyon sokat tanultam a gyakorlatból. Pár évvel később csináltuk meg a DélUtánt. – Hogy telnek mindennapjai? Elvileg csak három órában van telefonos szolgálatuk, mégis azt hallottam önről, hogy nagyon keveset, alig 4-5 órákat alszik naponta. – Sokat kell dolgozni, hogy fenn tudjunk maradni, minden szabadidőmben a pályázatokat írom, nincs olyan, aminek ne mennénk neki. A mi működésünkhöz évente mintegy négymillió forintra van szükségünk. Tavaly egy fillér állami támogatást nem tudtunk szerezni, erőtartalékaink végét járjuk. Ráadásul az, hogy a zöld számot nekünk most át kellett irányítani a saját készülékeinkre, rengeteg plusz költséget is jelent. Ezzel együtt nekem ez a munka olyan a kezdetektől, mint egy terápia. Mivel az én családom, az unokáim külföldön élnek, nincs olyan sok ember idehaza, akiket közel tudhatnék magamhoz. Vagyis a munkám tart életben, valahogy, ez az igazság. – Kit hív fel a szakember, ha saját magának kell segítség? – Vannak azért barátaim nekem is. Többségében nem az én korombeliek, de van kihez fordulnom nekem is. Furcsa, de induláskor sokkal többen voltunk zsidó származásúak. Ta lán a velünk történt háborús élmódon mintha – még ha csak átmenetileg is – elillanna a saját bajunk. Ha mondjuk valakinek fáj a háta, és elkezd valami fontosat csinálni, arra fog rájönni, hogy mire elvégezte dolgát, már nem is fáj a háta. Ami az én mindennapjaimat illeti: tényleg muszáj most mindenbe belekapaszkodnunk, folyamatosan a pályázatokat írjuk, mert nagyon a lehetőségeink végét járjuk. Tartalékainkból mények másként formálták a lelkivilá gunkat, mintegy indirekt módon hoz zásegítve bennünket ehhez a szolgálathoz. A társak többsége biológiai okok miatt sajnos már nem lehet velünk. – Ön azon kevesek egyike – talán háromezer magyar túlélőről tudni –, aki itt lehet közöttünk, 75 évvel a holokauszt után. Ön mivel tartja karban magát? Pár óra alvás mellett is, a beszélgetésünk alapján úgy érzem, friss és aktív lélek. Most, amikor szinte sosem látott méreteket ölt a bizonytalanság, mit tud ajánlani a bajbajutottak tömegeinek? – Mindenkinek azt tudom mondani, hogy ha egy picit körülnéz maga körül — és nemcsak az idősebbek, hanem a saját sebeiket nyalogató fiatalabbak is –, akkor egész biztos, hogy talál magánál szerencsétlenebbeket a saját környezetében, még hogyha nem is személyesen ismerik egymást. Abban a pillanatban, ahogy el kez - dünk másokkal foglalkozni, va rázslatos dolgok történhetnek. Amint fontosabbat találunk annál, mint hogy sajnáljuk magunkat, érdekes élünk. Ha így megy tovább, kevesebb mint másfél évünk van hátra. – Nem gondolt arra, hogy valamilyen zsidó szervezethez is jelentkezik támogatásért? Egy lelkisegély-szolgálatot vezet, ráadásul a holokauszt alatt átélt saját tapasztalatai ebben még segítenek is önnek. Önkéntesként értékmegőrzést is művel. Mások ennél kevesebb dolog miatt is sorban állnak támogatásokért. – Én úgy gondolom, hogy ha én zsidó szervezeteknél kalapoznék, akkor esetleg kizárhatnám mindazokat a kollégákat, akik nem zsidók. Alapszabályunk kimondja ugyanis, hogy pártoktól, felekezetektől és mindenfajta előítélettől függetlenül dolgozunk. Csak az életkor számít. Ha én elkezdenék hálálkodni egy zsidó szervezetnek, akkor az már elkötelezettség volna, és ezt nem tehetem meg. A szponzorok között viszont boldogan említenék bármilyen zsidó szervezetet, amely támogatására érdemesnek tartana bennünket. Eredetileg megjelent a Neokohn internetes portálon
