Egység, 2020 (30-31. évfolyam, 126-137. szám)
2020-01-01 / 126. szám
SMÚZ | A FŐSZERKESZTŐ LEVELE egység | 2020 JANUÁR 2 Előfizetés: www.fizetes.zsido.com Újságunk korábbi lapszámait a www. zsido.com/egység oldalon találja meg elektronikus formában. További információért hívja a 06 1 268 0183 -as telefonszámot. KEDVES OLVASÓ! Idén 75 éve szabadult fel az auschwitzi haláltábor. 75 éve a férfiak várható átlag élettartama épphogy elérte az 55 évet Magyarországon, a nőké valamivel több volt. Statisztikailag, mármint. A sosem-létezett átlagember tehát, aki Auschwitz felszabadításakor látta meg a napvilágot, a várható élettartama alapján nem érte meg a mai napot. Statisztikailag, mármint. Ezzel szemben a mostanában született gyerekek, legyenek fiúk vagy leányok, élni fognak jó eséllyel 75 év múlva – statisztikailag, mármint. A statisztika persze a nemlétező átlagról beszél, a valóságban olyan szerencsések vagyunk, hogy a múlt tanúi még köztünk élnek. Hallgassuk meg őket, akik még itt vannak, akik minden esélytelenség ellenére köztünk élnek és elmondhatják, milyen volt túlélni Auschwitzot és milyen volt felállni a pokoljárásból. Milyen volt egy olyan ország, egy olyan társadalom hasznos tagjának lenni, amelyik korábban az életükre tört. És milyen megöregedni, szép kort megérni, minden küzdelme ellenére tartalmas életre visszatekinteni. Hallgassuk meg őket, mert hiába élnek közöttünk, a történetük már most kezd elfeledődni, sőt rosszabb: egyfelől megkérdőjeleződni, másfelől elbagatelizálódni. Az, hogy egy történelmi esemény az idő múlásával átértékelődik, kontextusba kerül és a közös emlékezet szűrőjén átszűrődik, az egy teljesen természetes folyamat. Hősei és antihősei köré legendák szövődnek, valódi alakjuk elmosódik, életüket átszövik a mesék szálai. Ám tudni ezt és látni, ahogy az elődeink gyötrelmeit részint érdektelenség övezi, részint a popkultúra silányítja őket magához, az két különböző dolog. Mire gondolok? Arra az egyre gyakrabban felbukkanó trendre, melynek keretében például kisebb-nagyobb divatházak kénytelenek visszahívni (rosszindulattal vagy tudatlanságból?) a polcaikra kerülő horogkereszt vagy sárgacsillag, esetleg auschwitzi rabruha mintájú holmijaikat. Vagy éppen arra, amikor az Ebay-en karácsonyi díszek jelennek meg, melyeknek a leírása krakkói tájképet ígér ugyan, de amiket valóságban az auschwitzi kerítésről készült fotó „díszít”. Most még fel tudjuk emelni a hangunkat az élő tanúkra hivatkozva és még általában kapkodós visszahívás és sűrű bocsánatkérés a reakció – bár egyre többen kérdőjelezik meg jogunkat a „túlérzékenységhez”. De valóban mindig igazunk van-e? Hogy kell megítélni például Anton Sulepov korcsolyázó ügyét, aki a Schindler listájának zenéjére táncolt a jégen, olyan ruhában, aminek az egyik fele a auschwitzi tábor őreinek a ruháját idézte, a másik fele a rabokét? Igaza volt-e azoknak, akiknek nyomására a korcsolyaszövetség elnézést kért – vagy azoknak, akik a legjobb ruhának járó díjra jelölték? Hol van az érzékenység határa? Hát a kegyeletsértésé? Steiner Zsófia főszerkesztő
