Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-12-01 / 125. szám
KILE | KÖZÖSSÉG egység | 2019 DECEMBER 20 zi baloldal, illetve az annak nevében fellépő kommunista pártok alapvetően tisztázatlan, napjainkban is zavaros viszonyát a holokauszttal és Izraellel kapcsolatban. Eichmann, mint tudjuk, kulcsszerepet játszott a több mint félmillió magyar zsidó áldozatot követelő holokausztban. Figyelemre méltó, hogy az MSZMP korabeli vezetése a náci tömeggyilkos felelősségre vonását kizárólag aktuális politikai ügyként kezelte, csak azt elemezte, hogy miként lehet a legkisebb kockázat vállalásával a legtöbb hasznot húzni belőle. Ez 1960-ban főként külpolitikai dimenzióban merült fel, tekintettel arra, hogy Magyarországnak össze kellett hangolnia, egyeztetnie kellett emlékezetpolitikáját a Szovjetunióval és a többi „népi demokráciával”. „A négy elvi kérdés, ami az alábbi doku mentumokban ismételten megjelenik, tükrözi a kommunista pártvezetők dilemmáit: hogyan lehet elkerülni az izraeli bíróság illetékességének elismerését; hogyan lehetne mégis megengedni állami intézmények részvételét a jogi eljárásban; hogyan lehetne terhelő bizonyítékokat az izraeli joghatóság rendelkezésére bocsátani az eljárásban való intézményes részvétel nélkül; és végül, hogyan lehetne felhasználni az ügyet a nyugatnémet ’újfasizmus’ és ’revansizmus’ demonstrálására.” Ez a „haszonelvű” politikai megközelítés, mely teljességgel figyelmen kívül hagyta, hogy a magyar társadalom alapvető szükséglete, belülről fakadó igénye lenne, hogy szembenézzen legsúlyosabb kollektív tragédiájával, határozta meg a későbbiekben, az 1990-es években is az MSZMP, majd a rendszerváltás után az utódpárt, az MSZP és szövetségese, az SZDSZ politikáját is a holokauszt feldolgozásával kapcsolatban. Az állampárt szűklátókörűségé vel magyarázható az, hogy New Yorkban, Randolph L. Brahamnak kellett megírnia, pontosabban összeállí tania, majd megjelentetnie nagy tör téneti művét, A népirtás po litikáját, mely magyarul először 1988-ban jelent meg a Gondolat Kiadónál. Addig fel sem merülhetett egy ilyen „megosztó” munka publikálása, pedig a kiváló történész, Karsai Elek, akinek forrásértékű dokumentumait Braham (másokéval együtt) felhasználta, lett volna hivatott a könyv megírására. Hasonló megfontolásból húzódott a Páva utcai Holokauszt Tudományos és Dokumentációs Emlékközpont (HTDE) megnyitása 2006-ig, ami inkább a külföldnek (ekkor már az Európai Uniónak és Amerikának) szóló gesztus volt, mint érdemi lépés a magyar holokauszt hátterének feltárása és az oktatásba való integrálása felé. És volt egy másik, már a hatvanas évek elején jelentkező megoldatlan probléma, mely mindmáig érezteti hatását. Magyarország végig nem ismerte el az izraeli bíróság illetékességét az Eichmann-ügyben, Kádár János útmutatását követve, mely szerint „nem jó ezekből a nyomorult, fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni”. Emögött az húzódott meg, hogy a Kádár-rendszer, bár a Szovjetuniót követve elismerte Izraelt, és 1967 júniusáig alacsony szintű diplomáciai kapcsolatot is fenntartott vele, a „szocialista tábor” többi országához hasonlóan nem volt képes tisztázni viszonyát Izraellel, a zsidó nemzetállammal. Gondoljuk csak meg: az internacionalista szellemiségű baloldalnak, illetve egyes pártjainak még saját országaikban is komoly gondjai voltak a nemzeti hagyományokkal, hiszen folyamatosan szembesülnie kellett azzal, hogy a jobboldal „kisajátítja”, és a demokratikus választások során ellenük fordítja a nemzeti érzést. Kádárék hogyan fogadhatták vol na el legitimnek a cionista eszme alapján szerveződő, 1948-ban létrejött zsidó nemzetállamot, mely jogot formált arra, hogy konkrét ügyekben képviselje a világ zsidóságát? Izrael léte, politikai és gazdasági sikerei teljes mértékben ellentmondanak a világ egységesülését, a határok felszámolását kilátásba helyező utópisztikus ideológiáknak. A Kádár-rendszer sajátos helyzetben volt a többi kelet-európai szocialista országhoz képest: mintegy nyolcvan-százezer olyan állampolgára volt, akik a harmincas évek vé gén hozott „zsidótörvények” szerint zsidónak számítottak. Ennek a csoportnak legföljebb a tizede állt bármilyen kapcsolatban a MIOK- kal (Magyar Izraeliták Országos Kép viselete). Viszont ezek az emberek, akik azért tudatában voltak a zsi dóságuknak, nagy számban tevékenykedtek különböző értelmiségi pályákon. Nyílt anticionista kampányt ilyen viszonyok között nem lehetett folytatni, ahogy ez 1967 júniusa után a Szovjetunióban, Lengyelországban és az NDK-ban történt. Így a „legvidámabb barakkban” számottevő zsidóság maradt a rendszerváltásig. A többségben most kezd tudatosulni, hogy ez a kisebbség mekkora lehetőségeket rejt a számára. (Eredetileg megjelent a Neokohn internetes portálon)
