Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-11-01 / 124. szám
KILE | KULTÚRA egység | 2019 NOVEMBER 22 TÖMEGGYILKOSOK VAGY EGYSZERŰ TISZTVISELŐK? Veszprémy László Bernát Gyilkos irodák című könyve a magyar közigazgatás, a német megszál lás és a holokauszt bonyolult viszonyáról szól, új hangon és új megközelítésben. PELLE JÁNOS RECENZIÓJA Veszprémy László Bernát Gyilkos irodák című könyve a magyar köz igazgatás, a német megszállás és a holokauszt bonyolult viszonyáról szól, új hangon és új megközelítésben. Ezzel már nagyon sokat mondtam el a munkáról, tekintettel arra, hogy történelmünk tragikus, 1944-es esztendejéről utóbb felmérhetetlenül sok forrás, reflexió és eszmefuttatás született, kisebb könyvtárat töltenek meg csak az ezekről a hónapokról szóló emlékiratok is. Ugyanakkor olyan, ki fejezetten Magyarország német meg szállására és az ebből fakadó politikai (tehát törvényhozó és a végrehajtó hatalomban, valamint a közigazgatási apparátusban végbemenő) változásokra koncentráló munka utoljára 1978-ban jelent meg, Ránki György tollából. Ezt a feltűnő ellenmondást egyrészt a téma rendkívül erős át politizáltsága, másrészt a hazai ho lokauszt-tudomány lehetetlen hely zete, művelőinek egymás ellen fe szülő indulatai magyarázzák. Ideje volt, hogy egy fiatal, a belharcoktól a kora miatt is távol maradt történész, aki az Amszterdami Egyetem holokauszt és népirtás sza kán szerzett mesterfokozatot és já ratos a téma nemzetközi szakirodal mában, állást foglaljon a magyar közigazgatás felelősségéről abban, hogy a második világháború utolsó évében náci haláltáborokban elpusztították a magyar zsidóság háromnegyedét, több mint félmillió embert. Veszprémy világosan elhatárolja, kikről ír: a magyar közigazgatás mintegy kétszázezer alkalmazottjáról, vagyis a teljes akkori magyar népesség valamivel több, mint egy százalékáról, akik „ténylegesen és bizonyíthatóan részt vettek a holokausztban”. Abból indul ki, hogy a gettósító magyar bürokraták „nem egyszerűen fogaskerekek voltak egy gépezetben, hanem képesek voltak társadalmi csoportok tagjaiként reagálni, mégpedig az adott társadalom jellegzetességeinek megfelelően”. A német megszállás előtti időszakról szólva leszögezi: „A korabeli Magyarországon nem volt mérvadó politikus, aki a zsidóság kiirtását tervezte volna, és a zsidóság fizikai eltávolításának vagy kitelepítésének felvetése is elsősorban a civil szférából és a politikából, nem pedig az államigazgatásból érkezett”. Itt azért jeleznem kell a kétségeimet. Joggal merül fel a kérdés: a közigazgatás vezetői, mint például Endre László, aki „antiszemita ön-
