Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-08-01 / 121. szám
2019 AUGUSZTUS | egység 33 ÉCESZGÉBER szonzsákjainkra, most 2,78% kedvezménnyel. (Ne cseréld le, használd a műanyagot addig, amíg használható. Addig ne vegyél újat.) Vegyél új, trendi ételhordó dobozt, 200% újra hasznosított szilikonból. (Ne vegyél. Tökéletes lesz továbbra is a kiürült fagyis doboz, amíg el nem törik) Gyere el a csoma golásmentes boltunkba. (Kocsiba kell ülnöd hozzá? Inkább ne menj...). Vannak aztán a totális vadhajtások, mint annak a boltnak az esete, amelyik – ahelyett, hogy egyszerűen nem kínálna egyszer használatos nejlonszatyrot – olyan zacskókat gyártatott, amelyeken a zacskót cipelőre vonatkozó, becsmérlő kifejezések vannak nyomtatva. A SZÜKSÉGTELEN ROMBOLÁS TILALMA A pazarlásnak és a szükségtelen rombolásnak a megfékezése olyan alapvető zsidó érték, amiről sajnos nemcsak, hogy kevés szó esik, de ráadásul a gyakorlati megvalósítása is elfelejtődött a modern kor könnyen megszerezhető, egyszer használatos javainak bűvöletében. A bál táschit alapjait meglepő módon a zsidó hadviselésben találjuk: „Ha ostromolsz egy várost hosszú időn át, harcolván ellene, hogy bevedd azt, ne pusztítsd el fáját, fejszét emelvén rá, mert ehetsz róla, de ki ne vágd azt, mert ember-e a mező fája, hogy ostrom alá jusson előtted? Csak azt a fát, melyről tudod, hogy nem gyü mölcsfa, azt megronthatod és kivághatod, hogy építs ostromot a város ellen, amely háborút visel veled, amíg el nem esik.” (5Mózes 20:19-20.) Ezt bölcseink kiterjesz tették, és általában a szükségtelen rombolás és pazarlás tilalmaként tekintünk rá. Maimonidesz, a 12. századi zsidó bölcs szerint pl. tilos „háztartási eszközöket ösz szetörni, ruhákat szétszaggatni, épületeket lerombolni, forrást elzárni vagy élelmiszert megsemmisíteni” (Misné Torá, a Királyok törvényei 6:10), míg a szintén spanyol országi tudós, rabbi Jeruhám szerint nem szabad a vizet pazarolni, mikor mások szükséget szenvednek. A bál táschit elve nem csak a pazarlásra, de a mértéktelenségre, mai kifejezéssel élve a túlfogyasztásra is vonatkozik. (Amire nem vonatkozik azonban, az a mondhatni szükségszerű „pusztítás”, mint pl. a gyász idején betépett ruha vagy a tüzelőként továbbhasznosított fa kivágása. Nem aszkétának kell lenni, hanem mértékletesnek...) Kontrolltalan műanyaghasználóból környezettudatossá válni nem két perc – és nem két fillér. Sajnos azt kell mondani, hogy az ilyesfajta környezetvédelem a nagyvárosok anyagilag viszonylag jól álló és nem mellesleg az időnek bővében levő rétegének kiváltsága. Itt és most a világ műanyagba van csomagolva. A vécépapírgurigák zacskójától a gyógyszerek csomagolásán át a magazinok védőfóliájáig minden, de minden eldobható műanyagból van. A műanyagmentes július elnevezés azt sugallja, hogy zéró toleranciát kell bevezetni, holott az emberek jelentős részének erre egyszerűen nincs lehetősége. És nem is feltétlenül csak azért, mert aránytalanul drágább a környezetkímélő helyettesítő termék, hanem azért, mert nem tud hozzájutni. Egyszerűen nincs, vagy nincs számottevő környezetszennyezés nélkül elérhető közelségben. Ráadásul arról, hogy az újbóli felhasználás a legtöbb esetben mosást, vagyis vízhasználatot jelent, végképp nem esik szó, holott a korlátlanul elérhető folyóvíz (pláne ivóvíz!) megint csak olyan luxus, amit mi természetesnek veszünk, de Magyarországon sem egyértelmű. Leegyszerűsítve: ott, ahol a vizet a kútról kell cipelni, ott nem lesz opció a mosható pelenka, ha hozzá tudnak jutni eldobhatóhoz. A SZÉLSÕSÉGEK ILLÚZIÓJA A műanyagmentes július bizonyos szempontból egy illúzió – annak az illúziója, hogy ha nem kérek a zsömléhez zacskót a boltban, akkor megóvtam a világot – vagy ha kérek, akkor ettől a zacskótól fog felrobbanni a föld. A túlzások, legyen szó bármelyik oldalról, szükségképpen torzítanak: hamis biztonságérzetbe ringatnak vagy pánikba kergetnek, miközben a valódi problémákat elfedik. Például azt a problémát, hogy a szemetet alapvetően nem mi, a gazdasági tápláléklánc porszemei termeljük jókedvünkben, hanem a rendszer kényszerít rá, amiben mozgunk. Meg azt a problémát, hogy az emberek jelentős részének a problémái nem ott kezdődnek, hogy ökológiai gazdálkodásból származó biopamut-e a ruhájuk, hanem az, hogy nincs mit felvenniük magukra. Meg ennek a kettőnek az ötvözetét, hogy ami elérhető a tömegek számára, az silány műanyag, ami egyaránt károsítja a környezetet és a testüket (hogy a lelkünket károsító tömegcikkekről már ne is beszéljünk.) A környezettudatosság nem a műanyagmentes július hesteg. A környezettudatosság az, amit a bál táschit tanít nekünk: hogy annyit veszek el a világ értékeiből, erőforrásaiból, amennyire szükségem van és a lehetőségeimhez képest olyan módon, ami a legkevesebb kárt okozza. Ha ezt nem értjük meg, akkor a műanyagmentes július és minden hasonló kezdeményezés a mögötte álló pozitív szándék ellenére dicstelen halált fog halni a konzumidiotizmus oltárán. Ha nem tudunk nagy összefüggésekben gondolkozni, akkor – ahogy a munkásnők tízezreinek törekvéséből született nőnap eltorzult a virágárusok és a leereszkedő hímsovinizmus érdekeinek metszetében – úgy válik majd a túlfogyasztás júliusává a #plasticfreejuly.
