Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)

2019-08-01 / 121. szám

2019 AUGUSZTUS |

egység

23

KULTÚRA |

KILE

családi hang, a rokoni csoporté. Ezeket egészítik ki egyéb mellékhangok (például Weiss Judit úti leírása). Mindegyik elbeszélői szál esetében nagyon kevert a kommunikációs helyzet. Sokszor nem tudjuk, kihez szólnak az elmondottak, szóban, avagy írásban zajlik-e a közlés, célba érnek-e a mondandók vagy sem. Találkozunk képzelt naplóval, képzelt levéllel, képzelt beszélgetéssel is. „(...) és arra gondolt, ha most rend

szeres naplóírásba kezdene, mit jegyezhetne föl.”(91) „(...) tért vissza Kohner a dívány

hoz és képzelt levelének címzettjéhez.”(93) „Lola képzeletben továbbra is Weiss Judit

nak meséli, hogy maga sem egészen értette azt az első Rügen szigeti kalandjukat.” (115) Persze mondhatnánk, hogy szinte természetes a sok ki nem mondott szó és meg nem írt levél egy olyan korszakban, amikor bujkálni kell és a titkos rendőrség figyeli az ember minden lépését. Ám ne felejtsük el, hogy ennek a családnak a bujkálása is viszonylagos kényelemben zajlott, ahogy az információ átadás sem lehetetlenült el hála hűséges sofőrjük szolgálatainak. Sokkal inkább arról van szó, hogy a családon belüli kommunikáció a vészkorszak előtt is nehézkesen zajlott, már csak azért is, amiért a legtöbb korban a legtöbb családban ez gond szokott lenni. Sok esetben távolságtartással, az azonosulás lehetőségének szinte teljes kizárásával ismerjük meg egyes szereplők gondolatait. Van, hogy olybá tűnik, mintha egy párbeszédet olvasnánk, de mégis mintha egy harmadik hang közvetítésével tudnának csak egymáshoz szólni a szereplők, nem közvetlenül a másikhoz. „De Artúr szerint ez nem igaz, mert Juditot, mondjuk, senki se piszkálja, mindenki elfogadja, és tiszteli, hogy világéletében másokért élt. Helénnek pedig elképedve kell a férjét félbeszakítania, hiszen az Isten szerelmére, hát a Judit vénlány. Tőle nem fogják számonkérni, miért nem szül. Artúr viszont nem hinné, hogy ezt a Weiss nővérek bármelyikőjétől is számon lehetne kérni most már.” (29) Nyílt titkok lebegnek a családi hallgatás felszíne alatt: mindenki tudja (például Artúr és Lola viszonyát), de senki nem beszél róla, a legdurvább tabudöntés a könyv végén egy halvány célzásban nyilvánul meg. Közös a hallgatás, közös a tudás. Illetve az persze kérdés, hogy mennyire lehet kollektív egy több mint negyven főt számláló klán tudata és ez alapján a döntéseik. „Egyébként hadd vessük itt közbe, hogy mi jut majd a tudomásunkra, de csak két hónappal később. Hogy mi az, amiről Chorin még az övéinek sem beszélt, úgyhogy ezen a látogatásán Helén elől is elhallgatta. Hogy őt már az Astoria-beli kihallgatáskor is nagyon megverték.”(188) A család maga sem tud kiigazodni önmagán: mi a megjátszás, mi a tettetetés, mi őszinte. Történetvariánsok kavarognak, szájhagyomány, különböző megélések, különböző módon való közvetítések. Szóval semmi olyan, ami ne lenne hétköznapi bármely családban. Az, amitől ennek súlya lesz, az az, hogy egy vészterhes korban kell ennek a nagy családi gépezetnek egy olyan közös döntést hozni, amely az őt alkotó egyéni életeket mind egzisztenciálisan, mind morálisan, mind emocionálisan fenekestül felforgatja. A döntés közös, de a hatásait mégiscsak az egyéneknek egyesével kell viselniük. KOLLEKTÍV FELELÕSSÉG

Ha van olyan, hogy kollektív ősbűn, amiben az egyéni felelősség elporlad: „Itt volna talán az ideje, hogy rokonsági közös emlékezetünk mélyéről kiemeljünk egy ősidőkbe visszanyúló ősbűnt, hogy föllebbentsük róla a fátylat.” (127) Akkor van olyan közös erkölcs, közös felelősség, amelyben az egyén szintúgy elporlad, mint abban a közös döntésben, amelyet pusztán önmagáért, egyéni indíttatásból lehet, hogy nem hozna meg, de a közösségért meg hozza, ezért cserébe az egyéni fe lelőssége nem számítódik. Ez az igazi alku. Ezt az alkut teljesen kü lön böző okokból két szereplő megtöri.

Az egyik Weiss Judit, aki számára a közösségi egység nem a család, hanem az egész üldözött zsidóság. Ő az, aki egyfelől a saját egyéni döntését követve egy tágabb közösséghez való lojalitást választ, de aki mégis annyira együtt lüktet a családi morállal, hogy nem tudván magát függetleníteni a közös döntéstől, de felvállalni sem azt, végül öngyilkos lesz.

NYUGVÓPONT

És ott van Kohner Artúr, aki vé gül egyéni szempontjait fölé helyezi a közös érdeknek, és életében elő ször karakán döntést hoz. A bi zonytalant választja, az életveszélyt. Magányos az a felelősség, amit mindezért vállal. A családban nem örvend túl nagy tekintélynek, le szólják, van, hogy kigúnyolják, fe lesége és szeretője is nem egyszer le sajnálóan nyilatkozik róla. Sőt, a könyvbemutatón maga az író, a ka rakter megteremtője is gyávának ti tulálta. Én mégis azt hiszem, az egyik legbátrabb dolog egy senki által meg nem értett, csakis a saját érzelmeinkre támaszkodó, minden mással szembemenő életveszélyes döntést meghozni. Bár nem célja a regénynek, hogy nyug vópontot találjon, de mégiscsak belebotlunk az „autonóm kö zösségi részvétel” gondolatába, amely ezen tépelődések valami fajta szin tézisét adja: „Mert fontosabb az öntevékenység, az autonóm közösségi részvétel a testi-lelki, fizikai vagy szellemi élményt nyújtó megmozdulásban, köznapi vagy művészi alkotásban, elmélyülésből vagy éppen aktív mozgásból fakadó örömben” (163) Weiss Manfréd és családja