Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-08-01 / 121. szám
KILE | KULTÚRA egység | 2019 AUGUSZTUS 20 A 2B Galériában a magyarországi deportálások 75. évfordulója alkalmából bemutatott kortárs képzőművészeti projekt keretében írókat, költőket, irodalmárokat kértek fel egy magyar nyelvű, maximum harminc szavas kézzel írt szöveg megírására. A szerzőkre volt bízva, hogy melyik pozíciót választják: táborból vagy táborba írnak, vagy akár egy teljesen más perspektívát választanak. A budapesti kiállítás teljesen protokollmentes megnyitója hivatalos beszédek nélkül zajlott. Nem voltak állami hivatalnokok, sem vallási felekezetek magas rangú képviselői. De így is megtelt a Ráday utcai kortárs művészeti találkozóhely, ahol még a Katolikus Rádió is riportot készített. Egyik munkatársuk szerint elsősorban a „bűntudat, és nem az uborkaszezon” szolgáltatta számukra az apropót. A vendégek két nagyobb helyiség kopár falain láthatták az egyszerű képeslapok alkotta üzenőfalat, amely az árnyékokkal, a sajátságos kézírásokkal és az emberek figyelmesen kígyózó soraival különleges hangulatot varázsolt. A hivatalos emlékezetpolitika a rendszerváltás óta lehetetlenné teszi a magyar társadalom szembenézését a holokauszttal és ezzel a trauma feldolgozását is. – mondta lapunknak Bán Zsófia író, irodalomtörténész, aki egy volt a felkért több, mint hetven alkotóból. Koncepcióként kiválóan működik. Közel kell menni, dolgozni, silabizálni, megérteni kell. Van benne nehézség – közel kell menni. Ez az emlékezésnek a lényege is, dolgozni kell vele. – mondta Bán Zsófia, aki a felkéréskor elsőre egy János vitézi képet látott, a Kék tó, tiszta tó – motívumát használta fel arra, hogy a Waldsee (erdős tavi) toposzából kreálja meg a maga 30 szavas levelét. A művész szerint fontos az emlékezés, és a mindennapok részévé kellene válnia. A Neokohn kérdésére kifejtette: Az emlékezet nem egy statikus valami, amiből egyszer csak túl sok lesz, hanem egy aktív, a mindennapokban jelenlévő valami, ami beépül a mindennapi használatba. Abba, ami meghatározza, hogy milyen nyelvet használok, hogy mi az a retorika, amit megengedek magamnak, vagy akár a médiában mi jelenik meg. Németh Gábor, a Zsidó vagy? című könyv írója, egye temi tanár is érzelmektől fűtve nyilatkozott lapunknak. „Az igazán jó dolgoknak van egy rejtett ajándékszerűsége, amit nem lehet előre látni. Nagyon erős gondolatnak érzékelem a kiállítást. Ennek a nyers falnak a kopár elemei, az árnyékok felszabdalása, az emberek sorának méltóságteljessége, egy ennyire látszólag nem képzőművészeti gesztus az egy mélyen rituális és teátrális élménnyé válik. Az író elsősorban azon gondolkodott, miképp lehet úgy megírni egy lapot, hogy elárulja: nem kell komolyan venni. Saját üzenetét egy trükkel abszolválta. A leírhatatlan fájdalom helyett azt a két szót írtam egymás mellé, hogy írni és soha. Az Inri és a Soá anagrammáival próbáltam kifejezni, amit éreztem. A nemrég megjelent Balatoni nyaraló című könyv szerzője, Ungváry Rudolf is készséggel nyilatkozott arról, mit is gondol a kiállítás legfőbb apropójának. Számomra az volt a kérdés, hogy mi ma ugyanaz, mint 1944-ben. Most az információs társadalom egyféle,
