Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-04-01 / 117. szám
SMÚZ | A FŐSZERKESZTŐ LEVELE egység | 2019 ÁPRILIS 2 Előfizetés: www.fizetes.zsido.com Újságunk korábbi lapszámait a www. zsido.com/egység oldalon találja meg elektronikus formában. További információért hívja a 06 1 268 0183 -as telefonszámot. KEDVES OLVASÓ! Múlt héten valakinek megköszöntem, hogy elvégzett egy munkát, amivel én bíztam meg. Azt felelte: nincs mit. Mindig megütközöm ezen a kifejezésen: én azt mondom, köszönöm és a másik azt mondja, nincs mit? Ilyenkor elgondolkozom, hogy esetleg rosszul ítéltem meg a helyzetet, és talán valóban nem érdemli meg az illető a köszönetemet? (És magamban ilyenkor rávágom: hát akkor tényleg nincs mit...) Amikor azt hallom, nincs mit, azt érzem: valami, ami nekem fontos, a másiknak semmit sem jelent. Amikor azt hallom, nincs mit, pláne azt, hogy szóra sem érdemes, akkor úgy érzem, visszautasították az én udvarias gesztusomat. Az emberek sokszor nem szeretnek segítséget, pláne szívességet kérni, és ha ráadásul még az orrukra is koppintanak egy „nincs mit”-féle rendreutasítással, akkor még kellemetlenebbül fogják magukat érezni: hiszen ha ennyire semmiség, amit kértek, akkor aztán tényleg igazán kár volt érte zargatni a másikat... Ráadásul ezzel az (ál)szerény gesztussal magukat is lekicsinylik, akik élnek vele. A saját segítőkészségüket, munkájukat, erőfeszítésüket alacsonyítják le. A peszáchi széderen felolvasott Hágádában van egy rész, amit gyerekként őrületes szemtelenségnek tartottam (és kamaszként felismerni véltem benne a saját nyegle replikáimat...). Ez a közismert dallamú Dájénu, vagyis Elegendő (lett volna) szakasz, ahol sorra köszönjük meg az Örökkévalónak, hogy kivezetett bennünket Egyiptomból, és nekünk adta a Szináj-hegynél a Tórát. A vers sorra veszi a Tóraadásig vezető események stádiumait, mindegyikhez hozzátéve: dájénu (amit magyarra a tömör és rövid: ez egyedül is elegendő lett volna kifejezéssel fordítunk...). Micsoda hücpe viselkedés ez például: elég lett volna nekünk ha elvisz a Szinájig, de nem adja nekünk a Tórát?! (Pláne mi értelme van annak, hogy kettéválasztja a tengert, de minket nem vezet át száraz lábbal? – kérdeztem értetlenül.) Amikor a zsidók azt mondják az Örökkévalónak: köszönjük, amit értünk teszel, rálegyinthetne, hogy jaj, hát szóra sem érdemes. A zsidó irodalom egyik legrészletesebb „köszönöm”-je, a Dájénu azonban megmutatja nekünk, hogy mindig van mit megköszönni, hiszen egy-egy cselekedet mögött rengeteg apró részlet rejlik, amikért mind hálásak lehetünk. Az Örökkévalónak pont ugyanannyi erőfeszítés volt szétválasztani a tengert, mint száraz lábbal átvezetni rajta bennünket. Azzal, hogy mi részletesen mindezekért köszönetet mondunk, ő pedig elfogadja azt, elismerjük, hogy mindkettőnk számára fontos volt ez a tett, akkor is, ha az egyikünk képtelen lenne végrehajtani, míg a másikunknak könnyedén megy. Ahogy udvariatlan nem megköszönni valamit, ugyanúgy nem illik visszautasítani a köszönetet. Egy szívesenbe még senki nem halt bele. Ahogy megtanulunk segítséget elfogadni, úgy tanuljunk meg köszönetet is elfogadni. Kóser peszáchot! Steiner Zsófia főszerkesztő
