Egység, 2018 (28-29. évfolyam, 102-113. szám)
2018-02-01 / 103. szám
2018 FEBRUÁR | egység 33 ÉCESZGÉBER számára, hogy lelkiismeretünk tiszta. Mondhatjuk: mi egyetlen alkalmat sem mulasztunk el, hogy helyre tegyük az eltévedőket és álnokokat, megbántottságunktól vezérelve minden egyes alkalommal protestálunk. A kérdés azonban megmarad: mit érünk el a sértett protestálással? Mi marad a fújtató sóhajtozás után? Mit ér a reflexív önigazolás? 1910-ben az orosz rabbik egy konferencián vettek részt Péterváron egy sorsdöntő időszakban. A cár egy, a zsidó oktatást ellehetetlenítő dekrétumot hozott. A sok száz éves orosz jesivák veszélybe kerültek. A korabeli vezető orosz rabbik azért jöttek össze, hogy valahogy elérjék a szörnyű rendelet visszavonását. Pár nap után szomorúan kellett konstatálniuk, hogy minden igyekezetük eredménytelen volt. Sálom Dovber Schneersohn rabbi, az ötödik lubavicsi rebbe, a helyzetet látva elájult, és miután felvitték a szobájába és magához tért, zokogni kezdett. Amikor a konferencia egy másik résztvevője, Soloveitchik rabbi utánament és megrökönyödve látta a zokogó rebbét, a következővel próbálta vigasztalni: Miért sír, lubavicsi rebbe, hiszen mi mindent megtettünk? „Azért jöttem ide, hogy elérjem a kitűzött célt, és nem azért, hogy elmondhassam, mindent megtettem...” – válaszolt a rebbe. Ha zsidónak lenni egyet jelent az alázat emlékével, akkor a zsidóság azonos az örök sértettségre alapozó protestálással, és óhatatlanul párosul a pozitív cselekvés nélküli tehetetlenséggel és kiszolgáltatottsággal. Ha viszont van zsidó érték, akkor van cselvő zsidó identitás, a zsidóságot saját jogon megvalló, megélő cselekvő zsidó érdek is. Olyan zsidó érték, amely többet jelent embertársaink antiszemita érzületei elleni felháborodásnál. Olyan zsidó érték és érdek, amely a ma és holnap megéléséről, és nem a lelkiismeretünk megnyugtatásáról szól.
