Egység, 2018 (28-29. évfolyam, 102-113. szám)
2018-08-01 / 109. szám
egység | 2018 AUGUSZTUS 32 ÉCESZGÉBER GULYÁS VIRÁG • SZÜLETETT: 1985 • FOGLALKOZÁSA: Branding Strategist NÉVJEGY TRAUMÁK KÖZÖTT NINCS HIERARCHIA „Mindannyian antiszemiták vagytok. Hiába próbálsz mást állítani, ez ott van az ereitekben, ti magyarok, mind antiszemiták vagytok.” Magyar, nem zsidó, felvállaltan cionista, New Yorkban élő nőként ezzel a mondattal szembesültem a holokauszt nemzetközi emléknapján egy holokauszt túlélő beszéde után Manhattanben. Több mint 70 évvel a soá borzalmai után én, a nem-zsidó magyar, megbélyegzett vagyok a múlt miatt. Miért? GULYÁS VIRÁG ÍRÁSA A zsidóság modern történelmének tanulmányozásánál nagy szerepet tölt be a kollektív áldozatszerep szociálpszichológiája. Zsidókörökben köztudott – nemzsidó körökben kevésbé ismert tény –, hogy a holokauszt traumája nemzedékeken keresztül öröklődik. A felfoghatatlan szenvedés genetikai lenyomatot hagyott maga után, ami nagy mértékben befolyásolja a mai zsidó fiatalság világlátását is. Még kevesebb szó esik arról a tényről, hogy a holokauszttúlélők legtöbbje emlékeit elégetve próbált helyet találni a haláltáborok kapuin kívül, s legtöbbjük egy szót sem szólt a szenvedéseiről a saját gyermekeink. Csupán az unokák megjelenésével vállalták fel nyíltan a túlélő személy pszichológiáját és annak őszinte perszónáját. Ezzel, ha nem is tudatosan ugyan, de egy újabb sérülést okoztak a zsidó lélekben: a túlélők és az unokák között egy „ütköző zóna” szerepét felvállaló generáció nőtt fel. Sokak szerint túl sokat beszélünk a holokausztról. Sokak szerint nem eleget és nem megfelelően. Az első megközelítés a nem zsidó származásúaké, a második a zsidóké. A témát feldolgozó szépirodalom, filmipar, tánc, vagyis a tömegkultúra és a holokauszt, illetve a túlélők élete, egy bonyolult kapcsolat. Ellentétben a kultúra általános művészi igényeivel – vagyis a narratívák elhajlításával és felerősítésével – szemben, az Auschwitz és a Buchenwald borzalmai nem igényelnek művészi felerősítést. Elie Wiesel óta – aki elsőként személyesítette meg holokausztemlékezést – memoárok százai jelennek meg. Ezeknek az alkotásoknak a szerepe nagyon fontos, hiszen pár év múlva a túlélők már nem lesznek köztünk, így a „ha nem most, akkor soha, ha nem én, akkor ki” írói megközelítés nemcsak elfogadható, hanem szükséges is. Ugyanakkor a „normál” memoár szakirodalom hiányt szenved a posztholokauszt egyéni és kollektív áldozatszerep szociálpszichológiáját elemző, a generációkat átölelő düh, bűntudat és a fel nem dogozott traumák megjelenítésében. „Még kevesebb szó esik arról a tényről, hogy a holokauszttúlélők legtöbbje emlékeit elégetve próbált helyet találni a haláltáborok kapuin kívül, s legtöbbjük egy szót sem szólt a szenvedéseiről a saját gyermekeink.”
