Egység, 2018 (28-29. évfolyam, 102-113. szám)
2018-06-01 / 107. szám
2018 JÚNIUS | egység 7 TÖRTÉNELEM | HOHMECOLÓ éppen az antiszemita teoretikusoknak köszönhetően – a zsidó alakja a hagyományos társadalmak szövetét megbontó, démonikus erők metaforájává vált. Ezt a képzetet a szovjetek tudatosan használni is kezdték. Társadalom átalakító kísérletük során a „népbarát” intézkedéseiket a spekuláció és a haszonlesés kártételeinek régóta esedékes orvoslásaként állították be. A kereskedelemmel és a pénzügyekkel kapcsolatban hagyományosan gyanakvó tömegeknek pedig nem jelentett nehézséget, hogy a bolsevikok által orvosolni hivatott nehéz helyzetük okozóit kikkel azonosítsák. Miután azonban a Nemzetiszo cialista Német Munkáspárt és szö vetségeseinek rémtetteit követően az antiszemitizmus hagyományos változata széles körben végképp elfogadhatatlanná vált, a megszülető zsidó állam került a baloldali blokk paranoid gyűlöletének fókuszába. A kommunisták többsége már az 1930-as években meg volt győződve arról, hogy a cionizmus történelmi hiba, teljes képtelenség, ami a nacionalizmus anakronisztikus formájaként ellentétben áll a szocializmus nemzetköziségével, ilyen módon a világkapitalizmus küszöbön álló halálakor a judaizmushoz hasonlóan el is fog tűnni. A SZOVJET ANTICIONIZMUS Bár Sztálin a brit visszavonulást követően kezdetben saját geopolitikai céljait szolgáló lehetőségként számolt Izrael megalakulásával és potenciális szövetségesként tekintett a zsidó államra, ez a kezdeti taktikus jóindulat hamar a leplezetlen ellenszenvnek adta át a helyét. 1953-ban Sztálin sokkoló bejelentést tett: zsidó orvosok egy csoportja meg akarja mérgezni a szovjet felső vezetést. Csak a generalisszimusz halála akadályozta meg ezzel összefüggő tervének végrehajtását, kétmillió zsidó Szibériába deportálását. Megszületett az anticionizmus, amely a „testvéri, haladó arab népek felszabadító harcának” bőséges anyagi és katonai támogatásával nem kevesebbet, mint az amerikai imperializmus kinyújtott karjaként értelmezett Izrael teljes megsemmisítését tűzte ki céljául. A szovjet érdekszférában egymást érték az anticionista perek, mi több, a Szovjetunió nagyszabású kampányt kezdeményezett annak érdekében, hogy a cionizmus és a nácizmus egymásnak megfelelő fogalmakként jelenjenek meg a közgondolkodásban. A ‘ 60-as évek ben megszülető „palesztin nép”, és a vajúdás során szintén életre kelt palesztin és az azzal számos ponton összefonódó nyugat-európai szélsőbal terrorizmus ugyancsak a Kreml nagyvonalú taktikai és kommunikációs pártfogását élvezhette. A POSZTMODERN BALOLDAL ÉS AZ ISZLÁM HÁZASSÁGA A Szovjetunió összeomlása azonban a marxizmusra is komoly csapást gyakorolt. Csakhogy az ortodox baloldal helyére lépő és a nagy, világmagyarázó narratívákat tagadó, relativista posztmodern progresszívek figyelme az identitáspolitikai témák mellett az állításuk szerint jelenkori gyarmatosítóként fellépő Izrael felé fordult. Az izraeli-arab szembenállás leírásához az úgynevezett szupercesszionizmus, vagy behelyettesítő teológia érvkészletét veszik alapul. Amint az eredeti verzió állítása szerint a Teremtő és a keresztények kapcsolata mintegy „helyettesíti”, „beteljesíti” a zsidóknak tett ígéretet, úgy helyettesíti a jelen korban Izrael a nácikat, a palesztinok pedig a holokauszt korszakának tragikus sorsú zsidóit. Ugyanígy lett a „kulturálisan asszimilálhatatlan félázsiai horda” egykori képviselőiből európai gyarmatosító, aki betolakodott, de beilleszkedni azóta sem tud az arab Közel-Keletbe. A „palesztin szabadságharc” pedig érzelemgazdagon ábrázolt helyettesítőjévé vált „a szocializmus győzelméért ví vott nemzetközi küzdelemnek”. Ez a behelyettesítésekkel operáló elbeszélés nemcsak enyhülést kínál a holokauszt bűne miatt, hanem a társadalmi igazságosság bajnokai által hőn áhított morális felsőbbrendűség pozícióját is: erkölcsi magaslatot, ahonnan messze dörög minden Izraelt elítélő, kemény szó. Az elbeszélés sikeréhez nem férhet két ség. A baloldali újságírók által do minált nyugati sajtótermékekben meg jelenő magyarázat szerint a cio nis ták ki akarják irtani az általuk ala csonyabb rendűnek tartott, sokat szen vedett palesztinokat, bakancsaik szűntelen dübörögnek véráztatta föld jeiken. A gázai fejleményekről tudó sí tó képriportokban Dávid küzd Gó liát ellen, a válságövezetet valamiért el özönlő gyerekek vére a varsói gettó ár tatlan zsidó fiataljainak szenvedését idézi. A különböző társadalmi egyenlőtlenségek, hierarchiák és hatalmi relációk feltérképezésére szakosodott legújabb progresszív trend, az interszekcionalitás hívei Izraelt a nyugati kolonializmus előőrseként ítélik el. De az interszekcionális baloldal úgy vágyja a tökéletes igazságosságot, hogy – hívő posztmodernként – köz ben tagadja a normatív igazságosság lehetségességét. Ezért fordulhat elő, hogy a korszerű progresszívek bármikor készek elítélni az egyetlen demokráciát a Közel-Keleten, miközben figyelmen kívül hagyják ellenségei mérhetetlen szenvedéssel járó bűncselekményeit. A mai globális progresszív balol dal ráadásul minden igyekezetével próbálja a cionizmusellenes politikájának antiszemita jellegére rámu ta tó kri tikákat ellehetetleníteni, mi közben az úgynevezett „iszlamofóbiát” új an tiszemitizmusként jelöli meg. Ez utóbbi egyébként a legtöbb esetben nem jelent többet, mint azoknak a meg bélyegzé sét, akik az iszlám teológiának a mo dern demokráciákkal összeegyez tet hetetlen alapelveire és az azokból következő tolerálhatatlan tet tekre me részelik felhívni a figyelmet. Ez zel egyidőben szövetségeseket ke res és talál a muszlim világban. A forradalmi szolidaritás „az iz rae li népirtással” szemben pedig ideig-óráig talán valóban képes elfed ni a koalíció törékenységét, a sze kularizmus és a fundamentalista val lásosság, a feminizmus és az iszlám nőkről vallott felfogása között tátongó óriási szakadékot.
