Egység, 2017 (27-28. évfolyam, 92-101. szám)
2017-01-01 / 92. szám
2017 JANUÁR | egység 5 REBBE | REBBE „Nem az ENSZ hamis kegyelméből...” tük. Most, nagyjából másfél év után mindenki tisztán láthatja, hogy Egyiptomnak esze ágában sem volt megtartani ígéreteit. (...) Azt is jegyezzük meg itt, hogy az USA-nak az egyezményben vállalt saját ígéreteit illetően is sikerült kényelmes kiskaput találnia. (...) Most, hogy aláírták a Camp David-i egyezményt, lepecsételték és nekiláttak a végrehajtásnak, tényleg együtt kell élnünk vele? Nincs-e valami jogi vagy morális lehetőség az egyoldalú felmondására? Két komolyabb válasz is adható a kérdésre. Először is: egy egyezmény csak akkor kötelező mindkét félre, ha a másik is betartja a maga részét. Mint mondtuk, az egyiptomiak nem jóhiszeműen jártak el, megszegték és meg fogják szegni számos ígéretüket, amit az egyezményben aláírással láttak el. (...) Tekintve, hogy az egyik fél (az egyiptomiak) minden további nélkül megszegi adott szavát, a másik félnek sem kell úgy éreznie, hogy őt erkölcsileg köti az egyezmény. A második, hasonlóan érvényes válasz, hogy a Camp David-i egyezmény olyan előfeltevésen alapul, amely rögtön érvényteleníti is. Világos, hogy nincs olyan kormány, amelynek joga volna aláírni egy dokumentumot, ha az az érintett ország és népe biztonságát veszélyezteti, sőt, akkor sincs joga, ha csak a következő nemzedék békéjét veszélyezteti, mert erre felhatalmazása senkinek nem lehet, se közvetett, se közvetlen. Esetünkben felhatalmazásról szó sincs, éppen ellenkezőleg: általánosnak mondható az a vélekedés, hogy Izrael békéjét és biztonságát nem lehet tárgyalás kérdésévé tenni. Mivel pedig a Camp David-i egyezmény látványosan veszélyezteti Izrael állam békéjét és biztonságát, nincs az az aláírás és ratifikáció, ami kötelező lenne bárkire is. (...) Fel kell tehát hagyni a kicsinyes belső vitákkal és egyhangúlag követelni: »Elég legyen az engedményekből! Semmit fel nem adunk! Elég legyen a nyomásgyakorlásból!« (...) Izrael földje a miénk, isteni szövetség által, amit mindenki elismer, aki a Bibliát szentnek tartja. Az »élet« és az „igazság« tényei pedig úgy festenek, hogy a zsidók nem »agresszorok” és »hódítók« a szülőföldjükön, amit tesznek, az »helyreállítása« annak, ami jog szerint és isteni akarat és kegyelem szerint az övék, nem pedig az ENSZ »hamis kegyelme« által. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy nagylelkűen odaadjunk akár csak egy kis részt is a földünkből válaszul az erővel való fenyegetésre, mert egyetlen négyzetcentiméter megtartása is élet-halál kérdés az országot lakó férfiak, nők és gyermekek biztonsága szempontjából, az egész világon élő zsidóság szempontjából. (...) Áldással” [aláírás] „(...) Mivel a Bibliát nem csak a zsidók, de a keresztények és a musz limok is szentnek tartják, senki tisztességes ember nem kér dőjelezheti meg a zsidók jogát Izrael földjéhez. (...) Hetven rövid évet leszámítva – a babiloni száműzetés idejét – a né pünk Izrael földjén élt 1340 éven át (2488–3828), és azután is, hogy az Örökkévaló jónak látta népünket jelen szétszóratás ba, száműzetésbe küldeni, mindig éltek zsidók, mindig volt jisuv ezen a földön, s a diaszpórában élők mindig ide vágyakoztak, és azért fohászkodtak (naponta háromszor), hogy visszatérhessenek a szülőföldre, örök birtokukra – „Hadd lássák meg a mi szemeink a te visszatérésedet Cionba, ir galommal.” És mégis, mindezek ellenére nemrégiben kétségbe vonták az Izrael földjéhez való jogunkat, s éppen azok a népek, amelyek a fegyver erejével igyekeztek minket kirabolni örök birtokunkból, újra és újra. Ennél is szomorúbb, hogy egyes zsidó vezetők a béke kedvéért, vagy talán mondjuk így: a béke illúziójának kedvéért – no és megfélemlítve a további erőszak fenyegetésétől ebben az amúgy is erőszakos és ellenséges világban – készek lennének valóban feladni egyes részeit ennek a földnek, abban a téves hiszemben, hogy ellenségeink ezzel majd megelégszenek. Minden tapasztalat és a józan ész ellenére, mely azt mondja, hogy a békéltetésnek és engedményeknek minden lépése csak újabb és még kapzsibb követeléseket vált ki, vannak köztünk olyanok, akik ezt a kárhozatos utat követnék. (...) mikor a Camp David-i egyezményt tető alá akarták hozni, szent kötelességemnek véltem, hogy felhívjam a nagyközönség figyelmét ennek a katasztrofális kalandnak az igazi természetére. Se a jogban, se másutt semmiféle alapja sem volt senkinek arra, hogy megadja magát a nyomásgyakorlásnak, és aláírjon egy egyezményt, egy békeszerződést, amelyben az egyik fél ad mindent, és a másik fél elvesz mindent; az első létfontosságú javakat és forrásokat enged át, azaz területet, erődítményeket, repülőtereket, olajkutakat, kiürít telepeket stb., csupa olyasmit, ami a biztonsága szempontjából létkérdés, a másik viszont cserébe nem ad mást, csak ígéreteket, hogy majd tárgyalni fog, nagykövetet küld, »normalizálja« a kapcsolatokat – mindezt egy pillanat alatt vissza lehet vonni, akármilyen ürüggyel. Én megmondtam, hogy ez a béke minden, csak nem valódi és tartós, hogy ez az »egyezmény« csak meghozza az ellenség étvágyát újabb »falatokra«, és egyre bátrabb lesz, mert látja, hogy az ellenfele gyöngébb. Azt is megmondtam, hogy bolond dolog abban bízni, hogy az USA is részt vesz az egyezményben, hiszen nyilvánvaló, hogy az USA jelenleg az arab álláspont felé hajlik, éspedig nagyon. A Camp David-i egyezmény aláírása óta a következmények még szörnyűbbnek bizonyultak annál is, mint ahogyan elképzel-A Lubavicsi Rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi lenyűgöző tisztánlátással tekintett a Camp David-i egyezményre, amelynek eredményeként Izrael elsőként tapasztalta meg, hogy nem működik a „területet a békéért” elképzelés. 1981-ben leírt szavai, melyet a Bnei Brith című újság szerkesztőjének címzett, ma is fájdalmasan aktuálisak.
