Egység, 2017 (27-28. évfolyam, 92-101. szám)
2017-03-01 / 94. szám
2017 MÁRCIUS | egység 33 ÉCESZGÉBER önállóan dönthettek arról, hogy maguk kívánják-e földjeiket megművelni vagy eladják azokat. Az adásvételnek azonban volt egy fontos korlátja: „a jó vél (ötvenedik) ez évében térjetek vissza, ki-ki az ő örökségéhez.” írja a Tóra ( 3Mózes 25:13.). Más szóval földingatlant eladni csak is hosszú távú haszonbérletre lehetett. Minden ötvenedik évben kollektíve visszarendeződtek a földtulajdon-viszonyok és ezzel a társadalmi egyenlőtlenségek is korrigálásra kerültek, a következő nemzedéknek ismét egyenlő esélyt szolgáltatva. A Tóra tehát lehetőséget teremtett a vagyon felhalmozására, azonban emberöltőnyi időszakonként gátat szabott neki. A társadalmi egyenlőtlenségek igazságtalansága ugyanis általában a generációs fordulóknál mutatkozik meg igazán. Amikor valaki már nem saját tehetsége, szorgalma és helyes döntései nyomán tesz szert arra amije van, hanem a felmenői által felhalmozott vagyon lesz az övé. A Jovél ötvenedik éve nem csak a földtulajdon-viszonyok visszarendeződéséről szól: „Ha elszegényedik testvéred melletted és el adja magát neked, ne dolgoztass vele rabszolgai munkát. Mint béres, mint lakó legyen nálad, a jóvél évig szolgáljon nálad. Akkor pedig menjen el tőled, ő és gyermekei vele, hogy visszatérjen családjához és ősei örökségéhez visszatérjen ”. (Uo. 39-40.) Hogyan kell ezt érteni? Mi egyáltalán a héber rabszolga fogalma? A Tóra szociális rendszere nem központi jellegű, és maga az állam is – mai kifejezéssel élve – a lehető legkisebb, kizárólag a hadi költségek tartoztak hozzá. A szociális juttatások és adók nem a központi hatalom által kerültek újraelosztásra, hanem egyenesen az adakozótól a rászorulóhoz. Így a szegényeknek, a papoknak járó tized (4Mózes 18:21-24.; 5Mózes 14:22-29.), a rászorult sági alapon meghagyott különböző mezőgazdasági termények mind személyesen kerültek felajánlásra. Mit eredményezett ez? Empátiát az adományozó és felelősségérzetet az adományozott részéről, valamint a javak fölötti nagyobb kontrollt. A rászorultságnak voltak objektív paraméterei, eszerint szociális juttatásokra az volt jogosult, akinek az összvagyona 200 zuz (egy fő egy évnyi élelmezését biztosító vagyon) értéke alatt volt. Ugyanakkor a teljes nincstelenség nem jelentett felmentést a jogi felelősség alól: a tartozást meg kellett fizetni. Ha valaki ennek nem tudott eleget tenni, eladhatta magát szolgának. Az eladás összegéből rendezték adóságait, ő pedig maximum hat éven át végzett munkát gazdájának háztartásában. Maximum hat évig, amelyet szélsőséges esetben a Jovél évig lehetett meghosszabbítani a szolga kérésére: „Ha azonban azt mondja a szolga: szeretem uramat, feleségemet és gyermekeimet, nem megyek el szabadon, akkor vezesse őt az ura a bírákhoz és vezesse oda az ajtóhoz vagy az ajtófélhez, és fúrja át ura az ő fülét az árral és szolgálja őt örökké. (azaz a fenti maximalizált 50 évig)” (2Mózes 21:5-6.). De miért kért volna ilyet egy rabszolga? Azért, mert a héber rabszolga intézménye tulajdonképpen egy szociális intézmény volt. A társadalom perifériájára csúszott nincsteleneknek adott lehetőséget arra, hogy egy gyám segítségével visszakerülhessenek a munka és a felelősség világába. A gyám, a szolga gazdája kihúzta őket a nyomorból, cserébe azonban dolgozni kellett. A gazda nem végeztethetett sem felesleges, sem nehéz, sem pedig megalázó munkát. Nem csoda, hogy a szolgasorsra jutott rászorultak sok esetben nem akarták otthagyni ezt a szociális intézményt. A Tóra azonban ennek is végső korlátot szabott. A Jovél év beálltával mindenkinek ismét szabad emberré kellett válnia: „És szenteljétek meg az ötvenedik évet, hirdessetek szabadsá got az országban minden lakójának; jóvél az, az legyen nektek és térjetek vissza, ki-ki az örökségéhez és ki-ki az ő családjához térjetek vissza.” ( 3Mózes 25:10.) Az ötven év leteltével meg kellett szüntetni a kiszolgáltatottság egy szerre kényelmes, ám a személyes felelősség és egyedi önállóság létét felszámoló helyzetet. A kiszolgáltatottság kényelmét nem szabad a következő nemzedékre továbbörökíteni. A nemzedékek óta szociális hálón élők, a közmunkaprogramok által kiszolgáltatottak a modern kor rabszolgái – szokták mondani. Amikor valakin szociális alapon segítünk egyszerre tehetünk vele jót és rosszat, ha a kiszolgáltatottság kényelme révén a felelősséggel járó emberi motivációtól is megfosztjuk. Ideig-óráig fenn lehet tartani ezt a helyzetet, de örökre nem. A Tóra egyszerre tanít a rászorultak megsegítésére és az egyenlő lehetőségek megteremtésére, ugyanakkor felszólít az egyedi teljesítmény elvárására és az ahhoz szükséges feltételek megteremtésére is.