Egység, 2016 (26-27. évfolyam, 84-91. szám)
2015-05-01 / 85. szám
egység | 2016 MÁJUS 32 ÉCESZGÉBER FOTÓ: EMIH ARCHÍVUM AZ EMBER TRAGÉDIÁJA „Ha felszállok az égbe, te ott vagy, s ha ágyat terítenék a pokolban, ott is ott vagy.” (Zsoltárok 139:8.) KÖVES SLOMÓ RABBI ÍRÁSA Szegedi Csanád sok szempontból megrá zó története kapcsán esett szó az őszinteség kérdéséről. Lehet-e őszinte egy nyíltan rasz szista nézeteket hirdető szélsőjobboldali párt második emberének megtérése? Lehetnek-e őszinték motivációi, azok után, hogy csak zsidó származásáról értesülve hagyta el pártját, és adta fel nyilvánosan gyű löletkeltő né zeteit? Gondolhatjuk-e őszintének, amikor azt állítja, nem ismerte zsidó származását, anyai nagyszülei tragédiáját, melyet Auschwitzban szenvedtek meg? Ha még őszintének gondoljuk is, megtehetjük-e hogy korábbi tetteit megbocsájtva be- és visszafogadjuk a zsidóság kötelékébe? Olyan kérdések ezek, melyeket számtalanszor feltettek nekem is. Sokat írtunk, szóltunk már ennek a kérdéskörnek az összetettségéről, különösen 2012-2013 fordulóján , amikor az ügy napvi lágra került. Írtunk és szóltunk arról, hogy a zsidó vallás szerint – minden esetleges fenntartásunk és kellemetlen érzésünk dacára – egy rabbi és a zsidó közösség nem tehet mást, mint hogy a rossz útra tévedtnek, a bűnbe esettnek, sőt még a bűnre uszítónak is ad egy második esélyt. Írtunk és szóltunk arról is, hogy a zsidó vallás tanítása szerint milyennek kell lennie a vétkes ember vezeklésének, hogy a gyűlöletre uszító miként teheti jóvá, amit elrontott azáltal, hogy nyilvánosan buzdít a szeretetre és az elfogadásra. Írtunk és szóltunk tehát számos aspek tusról. És mindeközben baráti beszélgetéseken, a vasárnapi (vagy éppen sábeszi) családi ebédeknél, érzelmekkel fűtött publicisztikák sorozatában, ismerve, vagy ismeretlenül a leghatározottabb magabiztossággal ítélkeztünk Szegedi Csanád felett. Egy dologról azonban nem szóltunk és nem írtunk. Pedig Szegedi Csanád történetének éppen ez a legegyetemesebb üzenete, tanulsága . Jelesül, hogy Csanád története, nem őróla, a volt Jobbik alelnök Szegedi Csanádról szól. Ennek a történetnek Klein Magdolna, Szegedi nagymamája a főszereplője. Mindannyiunk nagymamája, identitásunk és szorongásaink szimbóluma, a nagyanya, akit mindahányan ismerünk és szeretünk, de sokszor magunk sem tudjuk, csak sejtjük, mit rejtenek félbeszakított mondatai, titokzatos kiszólásai, látszólag életszerűtlen aggodalmai és szorongásai. Egy generáció üzen Klein Magdolnán keresztül. Az a generáció, amelynek elrabolták az életét a félelemnélküli élethez való jogát. A miskolci születésű Klein Magdi, aki 25 évesen a történelem egy rettenetes pillanatában marhavagonban találja magát, és amikor vizet, élelmet, ülőhelyet nélkülöző több napos „utazása” után leszáll az auschwitzi pályaudvaron, arra sincs ideje, hogy testvéreitől, szüleitől elköszönjön. Klein Magdi, aki a haláltáborok borzalmait megjárva úgy dönt, többé nem lesz zsidó. Klein Magdi, aki 70 éven keresztül hosszú ujjú inget hord, hogy még saját gyermekei, unokái elől is rejtse titkát, a beleégetett borzalmat, az A-val kezdődő sorszámú tetoválást. De hetven év után is el tudja énekelni a „móajz cujr” első sorát. Amikor pár éve Csanád megkeresett és én azt javasoltam neki, kezdjen el tanulni, majd lásson hozzá jóvátenni, amit elrontott, terjedelmes diskurzus és komoly vita bontakozott ki. Különböző megszólalók, más-más perspektívából igyekeztek álláspontjukat ismertetni. Nekem azonban egyre nagyobb hiányérzetem volt. Mintha nem a lényegről beszélnénk, mintha elsikkadnának a történet tényleges tanulságai. Hiszen Csanád története nem arról szól, hogy ő őszinte-e. Nem arról, hogy megvágta-e azt a bizonyos hangfelvételt. Ez a történet az emberi létezés tragédiájáról szól. Az Ember tragédiájáról. Hogyan lesz az Auschwitzot megjárt nagymama rettegéséből szorongás a lányában és gyűlölet az unokájában?
