Egység, 2016 (26-27. évfolyam, 84-91. szám)
2015-05-01 / 85. szám
2016 MÁJUS | egység 25 TEV | KILE Miben látja a módszertan, illetve az erre felépített éves kutatások úttörő jelentőségét? Számomra mindig az a legfontosabb kérdés, hogy mi az a cselekvési program, amit a kutatásainkból le tudunk vezetni. Van egy józan tudományos érdeklődés és a társadalmi szerkezetváltozások iránti fogékonyság bennem és a munkatársaimban is, de a TEV legfontosabb feladata az elkeserítő tendenciák okainak feltárása mellett alapvetően az, hogy cselekvési programokat dolgozzon ki különböző, az antiszemitizmussal kapcsolatos jelenségek mérséklésére, ad absurdum megféke zésére. Amikor 2012-ben hozzákezdtünk a munkánkhoz, a legégetőbb feladatunkat abban láttuk, hogy az antiszemitizmusról való közbeszéd egységes keretrendszerben tudjon megnyilvánulni. Korábban, ha antiszemitizmusról beszéltünk, mindig különböző fogalmakat használva, más és más élményekből, benyomásokból kiindulva próbáltunk szót érteni egymással. A zsidó közösség percepciója például szinte sohasem korrelál az antiszemitizmus tényleges jelenlétének mértékével az adott társadalomban. Ez a megállapítás Európa valamennyi országára, talán Franciaországot kivéve, érvényes. Mindenütt azt tapasztaljuk, a zsidó közösség élménye az, hogy az antiszemitizmus sokkal erősebb, mint amilyen az antiszemita előítéletek társadalmi elfogadottsága valójában. Vannak továbbá olyan történelmileg kialakult antiszemitizmus fogalmak, amelyeket a politikai pártok előszeretettel használnak. Az antiszemitizmus, mint politikai kártya gyakori tárgya és eszköze a politikai vitáknak. Ezért azt gondoltuk, hogy mindenekelőtt szükséges tisztázni, mit is értünk a közbeszédben antiszemitizmus alatt, csak így lehet a kiszolgáltatottságot eredményező helyzeteket felszámolni. Ezeknek a helyzeteknek rendre a zsidó közösség volt a legnagyobb károsultja. Ugyanis előbb vagy utóbb mindig politikai állásfoglalásra vagy értékválasztásra kényszerítették, holott ez egyetlen zsidó közösségnek sem a feladata. Ezért gondoltuk azt, hogy annak a közös nyelvnek a kialakításában, amelyen egyáltalán megkezdődhet az építő jellegű párbeszéd a zsidóellenességgel összefüggő kérdésekről, kiemelt szerepet kell vállalnia a zsidó közösségnek. Az általunk felvett, illetve a korábban feldolgozott adatok alapján beigazolódott a gyanúnk, hogy a politikának komoly felelőssége, katalitikus szerepe van az antiszemita előítéletek társadalmi jelenlétében. A 2010-es számadatokat vizsgálva azt láthatjuk, hogy az előző évihez képest nagyjából megduplázódott az előítéleteket elfogadók száma. Nem szükséges nagy képzelőerő ahhoz, hogy belássuk: egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen korreláció van a Jobbik parlamenti és a nyilvánosságban való intenzív jelenléte és aközött, hogy a társadalmi-politikai nyilvánosságban az antiszemita előítéletek legitimitást nyertek a párt nyilvános szereplései okán. A tendencia persze a későbbiekben nem volt ennyire meredeken emelkedő, de kimutathatók olyan összefüggések, amelyek a politikai pártok antiszemitizmushoz való viszonya és az antiszemita előítéletek társadalmi elfogadottsága között áll fenn. Az elmúlt éveket vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy 33-35% környékén stagnál a magyar társadalomban az antiszemita előítéleteket osztók aránya. Ez többé-kevésbé megegyezik az európai átlaggal, de belső szerkezetében sok eltérést mutat a legtöbb országban tapasztalthoz képest. Melyek a legfontosabb eltérések? Két eltérés különösen szembeötlő Az elsőt talán az antiszemitizmus Európában jellemző típusai közötti különbségként határozhatnánk meg. A másik eltérés már számadatokkal is igazolható. Kezdjük az utóbbival. A holokauszt relativizálásának kérdése kapcsán szembesülnünk kell azzal, hogy milyen mértékű Magyarország, és talán egész Kelet-Európa lemaradása a vészkorszak traumájának feldolgozásában és társadalmi kibeszélésében. Annak ellenére, hogy a holokauszt emlékezete, és általában az emlékezetpolitikai kérdések a magyar nyilvánosságban az elmúlt két évben különös hangsúlyt kaptak, a holokausztrelativizáló előítéletek elfogadóinak száma 2006-hoz képest megduplázódott. A nyugat-európai országok jelentős része, ha nem is teljes mértékben, de szembenézett saját felelősségével és elindulhatott egy gyógyulási folyamat. Ennél is fontosabb, hogy a problémákat megjeleníteni képes nyelvhasználatot, és a társadalom legkülönbözőbb rétegeit részvételre bíró diszkurzív szituációt tudtak ezekben az országokban kialakítani, amely a lakosság egészének a hasznára vált. Magyarországon ezzel szemben hiába tett a zsidó közösség – és tulajdonképpen a politikai osztály is – komoly erőfeszítéseket az elmúlt évtizedben annak érdekében, hogy ez a helyzet nálunk is előálljon, nem jártak sikerrel. Sőt, a helyzet a mostani tanulmány szerint is folyamatosan romlik, és erre valamilyen módon választ kell adnunk. A ZSIDÓK ÉRZELMI ELUTASÍTÁSA, 2003-2015 (egyetértők aránya, százalék)
