Egység, 2016 (26-27. évfolyam, 84-91. szám)
2015-07-01 / 86. szám
egység | 2016 JÚNIUS-JÚLIUS 34 MESE ILLUSZTRÁCIÓ: TAUSZ GÁBOR Egy-két kicsi csirke – Rabbi Chániná nagyon megörült: „Ezek a kecskék lettek azokból a csirkékből” – mondta, és töviről hegyire elmagyarázta a hitetlenkedő embernek, hogyan változtak a csirkék kecskékké. „És mindezt értem tettétek?” – kérdezte csodálkozva. „Az elveszített holmit mindig vissza kell adnunk” – válaszolta rabbi Chániná. „Ez a Tóra egyik micvája.” Hiába szeretett volna a meglepett ember az állatok közül néhányat rabbi Cháninának ajándékozni, ő elhárította ezt: „Nem csináltam én semmit, csak megőriztem, amit elveszítettél. Menj nyugodtan az utadra, és vidd magaddal a kecskéidet is.” Boldogan indult hát útjára a férfi, és amerre ment, mindenhol elmesélte a történetét, hogy mások is megtanulhassák belőle, milyen fontos visszaadni azt, amit valaki elveszített. DÉNES ANNA MESÉJE Chániná ben Doszá rabbi kétezer évvel ezelőtt élt Izraelben. Híres volt arról, hogy csodákat tudott tenni, és arról is, hogy különleges pontossággal tartotta be a micvákat. Bár szorgalmasan dolgozott, mégis nagy szegénységben élt családjával együtt. Mindig másokért imádkozott, soha sem magáért. És ha talált valamit, nem tartotta meg magának, hanem visszajuttatta jogos tulajdonosának Történt egyszer, hogy rabbi Chániná házának udvarába betévedt néhány kiscsirke. A család nagyon megörült a váratlan szerencsének, és előre számolgatták, hogy mennyi tojásuk lesz majd hamarosan. Rabbi Chániná azonban így szólt: Még mit nem! Ezeket a csirkéket valaki elveszítette, meg kell őket őriznünk, és vissza kell adnunk neki, ha majd erre jár és keresi őket! Így hát elkerítettek az udvaron egy kis területet az állatok számára, és gondozták, etették őket. A sok gondoskodásnak meg is lett az eredménye, a tyúkokká nőtt csirkék hamarosan tojásokat raktak, és azokból újabb és újabb kiscsirkék bújtak elő. Nemsokára kicsi lett a ketrec, és az udvart, de még a házat is ellepték a pelyhes kis gömbök. Fogta erre rabbi Chániná az állatokat, és elvitte őket a vásárba. Az értük kapott pénzből pedig egy kecskét vett. A kecskét megfejték, a tejből sajtot készítettek, a sajtot eladták a vásárban, és... egy kis idő múlva annyi pénz gyűlt össze, hogy egy újabb kecskét vehettek. Mindig észben tartották azonban, hogy a kecskék és a tej sem az övék, hanem azé az emberé, aki elveszítette a csirkéit. Nem telt bele sok idő, és a két kecskének gidái születtek. Az egész házat megtöltötte az ideoda ugrándozó kecskegidák mekegése. Egy napon kopogtattak. Egy férfi állt az ajtóban, egy kosárnyi csirkével a karján: „Látom, vannak kecskéitek. De vajon csibétek van-e? Jó sok idővel ezelőtt elszaladt a környéken néhány csirkém, talán láttátok őket vagy hallottatok róluk valahol?”
