Egység, 2014 (78-80. szám)
2014-12-01 / 80. szám
Egység latot! Elég volt ránézni Weisz Kátriél Sálomra (Isten bosszulja meg a vérét!), hogy micsoda örömkönnyekkel gyújtotta meg a chanukai gyertyákat, azzal az olajjal, amit lányai hihetetlen nagy veszélyek árán napközben a munkahelyükről hoztak el neki!” A Weiss lányokat ugyanis egy titkos fegyvergyárba vitték kényszermunkára. Ok Chanuka előtt valamikor olajhoz jutottak, és kiszöktek a gyárból, hogy elvigyék a lágerbe édesapjuknak ezt az akkor kincset érő szerzeményt. Mikor visszaértek a gyárhoz, döbbenten látták, hogy a gondosan álcázott épületet bombatalálat érte, és mindenki, aki bent volt, azonnal meghalt. ״Ez egy egyértelmű csoda volt, »Tettél az istenfélőknek csodát, hogy jeleskedjenek...« (Zsoltárok 60:6.)”. Krumpli, mint kóser chanukai gyertyatartó Számos forrást találunk arra, hogy a kivájt krumplit chanukai gyertyatartóként használták. Egy internetes forrásban az Auschwitzot túlélő Lívia a következőképpen emlékszik vissza a lágerben töltött Hanukára. Mint írja, a kényszermunkából jövet, ahogy mentek keresztül egy krumpliföldön, a ruhájuk alá rejtve szereztek krumplit maguknak. ״Ez egy nagyon komoly kiegészítés volt az ételhez. De Chanuka első estéjén mindenki figyelme a fizikai táplálékról a spirituális táplálék felé fordult és a chanukai gyújtás micvája iránti vágy legyőzte az éhséget.” így négy szem burgonyát félretettek, megtisztítottak, félbevágtak és kivájtak. Kanócnak valót a rongyaikból téptek, olajat pedig az autóműhelyből szereztek, ahol dolgoztatták őket. ״Mi, fiatal lányok Auschwitzban ünnepeltük Mátitjáhu és a hasmóneusok győzelmét és a Chanuka csodáját”. A burgonya ilyen jellegű felhasználására már korábbról is találunk utalást, például Weisz Jichák (1870- 1944) verbői rabbinál (Szijách Jichák responsum 342. fejezet), aki feljegyezte, hogy szülővárosában, Pozsonyban krumpliban gyújtottak gyertyát a szegények. Weisz rabbi itt különböző fórrásokra támaszkodva arra a konklúzióra jut, hogy krumpliban nem lehet chanukagyertyát gyújtani. Ezzel szemben áll Jichák Joszéf rabbinak, Izrael Állam jelenlegi szefárd főrabbijának a véleménye (Jálkut Joszéf, Chánuká, 771:15. 15. lábj.), aki szintén foglalkozott ezzel a kérdéssel, ״ami felmerült a holokauszt idejében, illetve a kommugyertyát gyújtson:״Borzasztó veszélyes volt az egész gyertyagyújtási akció, de senki nem volt hajlandó lemondani róla, annak ellenére, hogy több érvet is hoztam fel könnyítésül.” Ezeket az érveket három részre osztotta: 1. A Sulchán áruch (Orách chájim 671:2.) véleménye szerint elég, ha minden család egy közös hanukiját gyújt és nem mindenki külön-külön. A RöMÁ ehhez hozzáteszi, hogy a mi szokásunk szerint a családban minden férfi gyújt hanukiját. ״De ilyen körülmények között gond nélkül lehetett volna a Sulchán áruchi háláchára hagyatkozni és így megspórolni sok gyertyát” 2. A Sulchán áruch (uo. 677:1.) arról is ír, hogy ha valaki vendégségben van egy másik városban, akkor, ha hozzájárul a gyújtás költségeihez (pl. gyertya, kanóc, olaj), akkor a vendéglátó által meggyújtott lángokkal ő is eleget tesz a micvának. Eszerint elegendő lett volna, ha mindenki hozzátesz valamit a gyertyagyújtáshoz, és közösen gyújtanak egy hanukiját. Ezt én kiegészíteném azzal, hogy a Sulchán áruch (uo.) ezt csak akkor engedi meg, ha a vendégnek nincs külön szobája. Ha, van - mint, ahogy esetünkben, édesanyám visszaemlékezései szerint, több család lakott egy szobában -, akkor, ha nem is mindenkinek együtt, de szobánként egy-egy hanukija elegendő lett volna. 3. A Talmud (Sábát 21b.) azt mondja, hogy a háláchá alapállása az, hogy összesen csak egy darab gyértyát kell meggyújtani minden este az egész családnak együtt (tehát, nem kell növelni a gyertyák számát, minden este egy-egy szál gyertyát kell meggyújtani). Lemberger rabbi érvelése azonban nem tartotta vissza a zsidókat: ״Senki nem hallgatott rám, hiába hoztam fel érveket - ki akart volna lemondani a micváról, hisz a csoda minden nap volt és nekünk az életünk minden percben maga volt a legnagyobb csoda. így hát meggyújtottuk a gyertyákat, dalolva örömmel és hálaénekekkel. El nem lehet képzelni, hogy énekeltük a Máoz curt, és hogyan kiabáltuk a végén: »...tárd ki szent karodat, mert tényleg nincs vége a nehéz napoknak!«”. Életveszély, ami életet mentett Abban az évben számos chanukai csodát láttak a Bécsbe deportált zsidók. Lemberger rabbi felidézi a Weisz család történetét, amikor a micva ténylegesen életet mentett. ״Ki tudná leírni azt a különleges érzést, és azt az emelkedett hangúA deportált zsidóknak innen kellett nagyon óvatosan lecipelniük a festményékét, a vásznakat és minden egyebet az utcára. ״Több, mint negyvenszer mentünk fel és le” - írja visszaemlékezésében a főrabbi -, ״A lábaim már úgy feldagadtak, hogy minden lépés fájt, mintha ezer tűvel szúrták volna. De milyen nagy volt az öröm, minden fájdalmamat feledtette, amikor hirtelen találtunk ott egy kancsó olajat, ugyanúgy, mint az eredeti chanukai történetben. Óvatosan a hónom alá tettem a kancsót, mert halálbüntetés várt arra, aki bármilyen tárgyat ellopott. De abban az időben és azok között a körülmények között nagyon erős volt a késztetés, hogy az ember teljesítse a micvákat, figyelmen kívül hagyva a félelmet és nem is gondolva arra, hogy a háláchá kötelez-e ebben az esetben arra, hogy az ember veszélyeztesse az életét [a micvákért].” Lemberger rabbi részletes elméleti vitát folytatott társaival, miközben rótták az emeleteket, fel és alá súlyos térhűkkel, arról, hogy szabad-e lopniuk az adott körülmények között a micváért. ״A Talmud (Szukká 30a.) azt állítja, hogy egy micva, ami egy vétek által jött létre, az érvénytelen. Ezzel szemben van egy másik háláchá (Sulchán áruch, Chosen mispát 259:7.), hogy ha valamit az a veszély fenyeget, hogy pillanatokon belül elsodorja a tenger árja, az gazdátlannak számít, és azé, aki megmenti. Ez a válasz arra a kérdésre, hogy ez lopás-e, hiszen bombázás és más veszély van, ami olyan, mint a tengerár. Igen ám, de talán az épület már túlélte a bombázást, tehát lehet, hogy a »tenger« visszavonult, és így lehet, hogy az ott talált dolgok már megint az eredeti gazdát illetik.” Természetesen az egész csak gyakorlati konzekvencia nélküli, elméleti vita volt, hiszen még a háború zajlott, vagyis még nem lehetett úgy tekinteni, mintha már vissza vonult volna a tenger. Lemberger rabbi arról is megemlékezeit, hogyan jutottak mások hozzá a gyertyagyújtáshoz szükséges anyagokhoz. A lágerbe zártak többsége, az akkor még vasárnaponként kapott, fél gyufás skatulyányi margarin adagjukat gyűjtögette heteken át erre a célra. Mások, akik gyárakban dőlgoztak, a ruhájuk alatt csempésztek ki megdermedt olajat. Gyertyatartónak a szállásukul kijelölt, lágerként szolgáló iskolaépület pincéjében talált cserépedények darabjait használták. Senki nem akart könnyítést A rabbi igyekezett az embereket lebeszélni arróí, hogy mindenki külön-külön 4
