Egység, 2012 (72-74. szám)
2012-12-01 / 74. szám
Egység histálselut által kínált csatornára korlátozódna, az azt jelentené, hogy nincs közvetlen kapcsolatunk a Teremtőnk korlátlan és meg nem határozható realitásával, s a teremtés isteni lényegével. Ez azt jelentené, hogy ezekhez az igazságokhoz csak azon a számos öltözéken át férhetnénk hozzá, melyekkel az Örökkévaló rejti el magát, hogy Ő és az Ő teremtése számunkra felfoghatóvá legyen. Térjünk vissza a tanítóhoz és tanítványához. A tanító egy példabeszédet fejt ki, a legutolsó és legkülső rétegét parabolák egész sorának, amelyben az eszme benne van, de csak egy jócskán leszűkített és szűrt változatát közli, amit a tanítvány is meg tud érteni. De a tanító azt is szeretné, hogy a tanítványa valamiképpen megpillanthassa a valóságot is, hogy igazi, bár tünékeny látást kaphasson az eszméről annak fenséges tisztaságában. Azt kívánja, hogy a tanítvány megértse, mi minden van még elrejtve előtte. Mert bár a sokszoros parabola révén való megközelítés a tanítványt ellátja azokkal az eszközökkel, melyekkel végül teljes és átfogó megértést kaphat az eszméről, megvannak a csapdái ennek az útnak is. Veszélyei is vannak - például hogy a tanítvány leragad a példabeszédnél és nem jut el a végső jelentőségéig; és összetéveszti mestere tanításának egy felületes, sekélyebb változatát intellektuális útjának végcéljával. Tehát a tanítás közben a tanára engedni fogja, hogy egy szó, egy gesztus kicselezze a parabola merev kereteit, hogy a korlátozatlan bölcsességnek egy villanása áthatoljon olykor-olykor az allegória sok-sok rétegén, melyekbe a tiszta eszme rejtőzik. Ezek a ״villanások” természetesen teljesen felfoghatatlanok a tanítvány számára, de arról tudósítják, hogy mélyebb dolgok rejlenek az eszmében, a példabeszédeken túl - megérti belőlük, milyen messze van még mestere tanításának igaz megértésétől. Ugyanígy, az Örökkévaló többet tett annál, hogy pusztán időben létező teremtménynek alkotott minket: arra is felruházott erővel, hogy elménkbe vegyük az idő határait, sőt, megtapasztalhassunk valami hasonlót az ״időtlenséghez” a mindennapi életünkben is. A fizikai idővel való komplex viszonyunk tükre a lelkünk kapcsolatának az idő spirituális megfelelőjével és eredőjével. És bár az Örökkévaló is a széder histálselut révén kapcsolódik hozzánk, s ebből következik, hogy az Isten-élményünk egy sor intellektuális, érzelmi és spirituális folyamaton át szűrve érkezik hozzánk, de ad nekünk olyan pillanatokat, amikor közvetlen, szüretien kapcsolatba léphetünk vele - pillanatait az azonnali kapcsolódásnak, ami átlépi a teremtés rendjét. A rebbe, 5739. svát 15-én (1979) megtartott beszéde alapján talán sokévi elmebéli küszködés és intellektuális érés után a tanítvány fel fogja fedezni a legbelső magját is a belé rejtett bölcsességnek. De miért e bajlódás? Miért ne vegye a tanár a közvetlen megközelítést, és egyszerűen csak előadja az eszmét a maga mélységében és gazdagságában? Mert ha a tanár így tesz, a szavai mindenféle értelmet nélkülöznek majd a tanítvány fülében. A tanítvány képes megjegyezni a szavait, el tudja ismételni és megtanulni kívülről, még akár arról is meg tudja győzni magát idővel, hogy érti a jelentésüket, valójában azonban egyetlen betűt sem értett meg azokból. Az Örökkévaló nyilván teremthetett volna fizikai valóságot ״azonnal” is, anélkül, hogy a széder histálselut tál ״bajlódott” volna. De mit tett volna az velünk? Mi és a mi világunk létezet volna, de vajón képesek lennénk-e úgy a létünk jelentőségéből bármit is megragadni? Közölhették volna velünk az életünk célját és a Teremtőhöz minket fűző viszonyt, de vajón megértenénk-e? Az Örökkévaló azt akarta, hogy az életünk példabeszéd legyen egy példabeszéd példabeszédének a példabeszéde, egy magasabb realitásé. Azt kívánta, hogy a világ, amiben élünk, legyen a legkülső rétege az egyre absztraktabb spirituális reálitásoknak, mindegyik egy-egy ugrásra világosságban a benne következőtől, tehát ha elkezdjük megérteni a magunk realitását, onnan továbbléphetünk, lépésről lépésre annak megértésében, honnét jöttünk és kik vagyunk valójában. Idő kell az időfelettiséghez Innét aszéder histálselut ״szükségessége”. Ezért teremtetett az idő lényege - a fejlődés, az ok és okozat és a folyamat jelensége: hogy a fizikai létünk ne valamiféle sziget legyen az űrben és a felfoghatatlanban, hanem kapcsolatban álljon világok során át tulajdon magasrendű eredetével az Örökkévaló teremtő energiájában. És mivel az időt a magunk fizikai szintjén megtapasztáljuk, képesek vagyunk a ״spirituális időben” kapcsolódni a széder histálselut jelenségéhez, és nyomon követni a teremtés folyamatát, egyre feljebb lépve a kozmikus láncolat elemein. De ez csak az egyik fele a történetnek. A széder histálselut fontos az életcélunk, küldetésünk szempontjából is, mely azt kivánja tőlünk, hogy ne csak szolgáljuk az Örökkévalót, hanem igyekezzünk megérteni is az Ő kapcsolatának természetét a mi létünkkel. De a fejlődés láncolata nem csupán kapocs - egyszersmind szűrő is, mint a példabeszéd, mely közvetíti az eszmét, de mélységében leegyszerűsíti, és a finomságait elnagyolja. Ha a mi kapcsolatunk a Mindenhatóval pusztán a széder tői a földig, s mindegyik az ״elődjének” következménye legyen. Idő nélkül (azon a legabsztraktabb szinten) nem lehetett volna széder histálselut; és idő nélkül ezen a fizikai szinten mi, akik a spirituális fogalmakhoz csakis, mint fizikai realitásunkban létező megfelelőik absztraktumához tudunk viszonyulni, el se tudnánk képzelni, nemhogy elmélkedni fölötte, hogyan kapcsolja össze ״a fejlődés sora” a Teremtő legmagasabb rendű világát a mi tulajdón világunkkal. Az idő és a tér: a spirituális lét példabeszédei Természetesen az Örökkévalónak nem volt ״szüksége” minderre. Megteremthette volna a világot valóban egy szempillantás alatt - nemcsak a fizikai, hanem az elvont értelemben is, anélkül, hogy a széder histálselut lépéseit végigjárta volna... .Miért nem teremtette csak úgy meg a fizikai világot, ahogyan van, hiszen ez volt teremtésének eredeti célja? Mindenféle teremtésben vagy fejlődésben az a metódus, amely azonnali eredményeket szül, egyszersmind a legdirektebb és legkényelmesebb megközelítés - ami a teremtő vagy fejlesztő szempontjait illeti. De mi a helyzet a folyamat másik végén? Egy ilyen hozzáállás - a szakaszos, kibontakozó folyamattal szemben - miféle természetet szül a végtermékben? Hogyan érinti a hasznosságát azok szempontjából, akiknek a kedvéért létrejött? Vegyük példának a tanítót, aki meg kiván értetni tanítványával valami eszmét, s ezzel új mentális távlatokat nyitni a tanítvány elméjében. A tanítónak két lehetősége van, kétféle megközelítés. Megközelítheti közvetlenül, és egyszerűen közli a dolgot úgy, ahogyan ő, a tanár, felfogja. Vagy az eszmét beszorítja egy példabeszéd, metafora keretei közé, a tanítvány szintjére hozva le azt, a tanítvány világának fogalmaiba, eszméibe öltöztetve. Egyes esetekben egy szinttel alászállítani a dolgot nem is elég - a példabeszéd is túlságosan finom a tanítvány kifinomulatlan elméjéhez. Az ilyen esetben a türelmes tanítónak a példabeszédet az allegória még egy - vagy sok-sok további - rétegével kell becsomagolnia, míg az a nagyón elvont eszme végül fogyaszthatóvá fesz a tanítvány elméje számára. Amint ezt elérte, az illető eszmét sikerésén ״becsempészte” a tanítvány elméjébe minden allegorikus csomagolásával együtt, s a tanítvány immár továbbhaladhat, fontolgathatja a példabeszédet, keresheti mélyebb jelentőségét. Végezetül a tanítvány sikerrel járhat erőfeszítéseiben, és képes lehámozni az érthetőség legkülső rétegét, és felfedni a következőt. Tudván, hogy ez még mindig allegorikus jelentés, a tanítvány megismétli az eljárást. Végül, 3
