Egység, 2002 (47-50. szám)
2002-12-01 / 50. szám
A Báál Sém Tov Pesten járt... A Báál Sém Tov tanítása szerint semmi sem véletlen. A világunk olyan, mint egy kirakójáték, amelyet a Mindenható rak össze. Minden cselekedet, minden lépés, minden történés egy másikhoz vezet. Sokszor soha nem tudjuk meg két dolog kapcsolatát, de néha előfordul, hogy akár évekkel később megértjük egy esemény lényegét, egy cselekedet súlyát. A következő pár sorban egy személyes élményemet foglaltam össze, amelyben saját bőrömön éreztem az isteni kéz irányítását, és azt, hogy nem mindennek az a hatása, amit mi gondolunk. vesen vitázunk a fent említett idegenvezetővel. ״...mi az, ami esetleg érdekel a zsidóságból?” Eltelt vagy tíz év, időközben nagyon sok minden történt, sok víz folyt le a Dunán és a Jordán folyón is. Cfátról, Párizsba, Párizsból New Yorkba váltóttam Jesivát, egészen addig, míg meg nem nyílt a Pesti Jesiva, és egy tucatnyi barátommal haza nem költöztem Budapestre. Egy chánuká előtti napon Smulik barátom névjegykártyát nyomott a kezembe. ״Az utcán találkoztam vele, elmondta hogy ő is zsidó, de beszélj inkább te vele, mégis csak jobban tudsz magyarul”. Felhívtam az illetőt (akiről később kiderült, hogy Péternek hívják) és megbeszéltünk egy chánukái találkozót. Fel is mentem hozzá az irodába, meggyújtottuk a chánukái gyertyákát, ettünk egy kis fánkot, de úgy éreztem, igazából nem találtunk közös beszédtémát. Pár hónap múlva, amikor kiürítettem zsebeimet megint csak kezembe került Péter névjegykártyája, és kis habozás után felhívtam, és megbeszéltünk egy újabb találkozót. Péter nagyon kedvesen fogadott, leültünk a nappaliba és miután megbeszéltük az aktuális időjárást, egyenesen rákérdeztem: ״Tudom, hogy mint mi mindannyian itt Pesten, te sem kaptál zsidó neveltetést, de mégis mi az, ami esetleg érdekel a zsidóságból?” ideje a múzeumban nézelődött, és éppen gyülekezni készült. Hamar megtaláltam Lacit, aki jó szívvel átadta a csomagot, de kérdésemre ״nem akar-e tfilint rakni?” csak értetlenül nézett rám. ״Mi az a tfilin?” - kérdezte. - ״Hát az az imaszíj, amit minden reggel föltesznek a zsidó férfiak” - mondtam én nagy lelkesen. - ״Köszönöm, de nem vagyunk mi vallásosak” - mondta ő kissé zavartan. - ״Nem baj az” - próbáltam erősködni, de minden erőfeszítésem hiábavaló volt, ő nem akart tfilint tenni. A ״harcot” nem adtam fel ilyen hamar, ״...ha nem Laci, lesz majd más”, gondoltam magamban, és megpróbáltam a társaság többi tagját rávenni a tfilin feltevésére. Mondanom sem kell, hogy minden próbálkozásom kudarcot vallott, és már majdnem elkeseredetten indultam volna vissza, amikor egy vállalkozó szellemű középkorú férfi (talán megsajnálta ezt a makacs pajeszos kisfiút) beadta a derekát. Pillanatok alatt az egész múzeum körülvett bennünket, és mi lettünk a legnagyobb érdeklődést kiváltó, kiállítási különlegesség. Egymást követték a vakuvillogások, és amikor megjelent az igencsak vallásellenes beállítottságú izraeli idegenvezető, és magyárul kezdett bennünket szidni, ״áldózatom” és főleg én igen csak pirultunk a kellemetlen helyzettől. Igencsak rossz szájízzel távoztam a tett helyszínéről - úgy éreztem, hogy ahelyett, hogy valami jót tettem volna, a dolog kissé rosszul sült el. Még rosszabbul éreztem magam, mikor a következő telefonbeszélgetésben édesapán nem kis mértékben megrótt, amiért ilyen erőszakos voltam, és így szégyenbe hoztam valakit, aki szívességet tett nekünk. A történetet soha nem felejtettem el, pláne azok után, hogy Laci elküldte a szüleimnek azt a fényképet, amin látható, ahogy Jiszráél és én tfilinnel a kezünkben éppen heCsomag helyett ״tfilintekerés” Szép tavaszi este lehetett, amikor az az napi - nekem még kissé szokatlan — tizenkét órás tanulás után az óvárosi utcai telefon felé tartottam. Már jó két hete nem beszéltem Pesten élő szüleimmel, akikkel egyedüli kapcsolatom az a magányos lehasznált telefon volt, amelynél esténként hosszú sorokban álltak a Cfáton tanuló tengerentúliak. Gyerekfejjel még nem fogtam fel, milyen fontos szüleimnek ez a hetenkénti telefonbeszélgetés, igy előfordult, hogy el-elhanyagoltam azt. - Szüleim nem könnyű szívvel engedtek el házulról, de amikor látták, hogy elszántságommal nem bírnak, úgy döntöttek, beleegyeznek, hogy a nyolcadik osztály második félévére a Radnóti Miklós általánosból a cfáti lubavicsi jesivába költözzek. Letettem a telefont. Édesapámmal azt beszéltük meg, hogy a következő héten egy Izraelbe látogató távoli ismerősükkel, Lacival kis csomagot küldenek. Felvettem a kapcsolatot Lacival, és megbeszéltük, hogy a következő hét egyik napján turistacsoportjával Cfátra látogatnak, ahol majd a Magyar Zsidó Múzeumban (ilyen is van Cfáton) találkozhatunk, és átvehetem a csomagot. Mint friss, de lelkes lubavicsi kamasz úgy döntöttem, hogy kihasználom a lehetőséget, és amikor a főleg pesti zsidókból álló csoporttal találkozom majd, megpróbálom őket rávenni, hogy tegyék föl a tfilint. Megbeszéltem cfáti pártfogómmal, Dávidovics Jiszráellal (Gyurival) - aki ma rabbi Izraelben - hogy közösen, együttes erővel próbáljuk majd meg rávenni őket ennek a különleges micvának a megtartására. Tudtában voltam annak, hogy legtöbben még csak nem is hallottak a tfilinről, de azt soha nem gondoltam volna, hogy ötletem ilyen nagy döbbenetet fog kelteni. ״... ha nem Laci, lesz majd más” Elérkezett a kitűzött nap és Jiszráél meg én nagy lelkesedéssel tartottunk a múzeum felé. Amikor megérkeztünk, a magyar csoport (egy igen ellenszenvés idegenvezető irányításával) már jó 6 Slomó, Jiszráél és Péter a tfilinnel a karján
