Egység, 2002 (47-50. szám)
2002-06-01 / 48. szám
Jó és rossz 2. Létezik-e ösztönös vonzódás a jó vagy a rossz iránt? Hogyan viszonyuljunk a rossz által okozott fájdalomhoz? Mindannyian láthattuk a rossz következményeit. Azt is belátjuk, az efféle szenvedés megerősíti az embert és nincs nagyobb elégedettség mint győzedelmeskedni a balsorson, még ha az ilyen reveláció nem is csitítja a szenvedő szívet. Óhatatlanul feltesszük a kérdést: Miért kell ennek így lennie? Abrahám is így kiáltott az Örökkévalóhoz: ״Vajon az egész föld bírája nem cselekedne igazságot?” - s kiáltását többszáz nemzedék visszhangozta a könnyáztatta történelem során. A világ minden magyarázata sem képes elfogadtatni a szenvedéssel járó fájdalmakat. Még a leglogikusabb eszmefuttatás is teoretikus: a szív sohasem bekül meg a fájdalommal. Másrészt, az Örökkévalóban való hit nem filozófiai kérdésekre adott válaszoktól függ; a hívő embert nem ingatja meg semmiféle intellektuális piszkálódás, mivel a hit az igazi és valódi ismeretének belső érzékén alapszik, amely jóval erősebb, mint a puszta logika, és a gonoszság által okozott fájdalom sem rendíti meg. A hit paradoxona inkább azt diktálja, hogy mind megkérdőjelezzük, mind elfogadjuk az Örökkévaló tetteit, mivel tudjuk, hogy az Örökkévaló realitása jóval túlmutat sajátunkon, és nem érthetjük rejtélyes útjait. Ez a paradoxon az idők kezdete óta foglalkoztatta a gondolkodó hívőt. Míg az értelem küzd, hogy megmagyarázza, a szív megtanulja szeretni. Míg az értelem megpróbálja kategorizálni az egymásnak ellentmondó eseményeket, a szív elfogadja az ellentmondást. Felháborodás és odaadás, ítélet és belenyugvás, fájdalom és öröm - a szerető szívben mindez békésen megfér egymás mellett. Igen, valóban kérdezzük és faggatjuk az Örökkévalót. Igen, valóban azért imádkozunk, hogy eltüntesse a gonoszságot és a szenvedést. És egyúttal azt is belátjuk, hogy csak az Örökkévaló tudja miért van szenvedés, miért lehetséges tragédia és gyötrelem.'A szív egyetlen igaz válasza a hallgatás. Hiszén nincs szó, amely kifejezhetné a gonoszság okozta fájdalmat, nincs szó, amely enyhíthetné. Ám nem szabad elfeledni, hogy az nek, csábító lehet a korholás, és a reá leselkedő borzalmas következményekkel való ijesztgetés, amennyiben nem hagy fel viselkedésével. Ám a pozitív megközelítés jóval nagyobb sikerrel kecsegtet. Mutassunk rá a benne rejlő jóságra, tiszta lelkére és határtalan lehetőségeire: mutassunk rá, mekkora igazságtalanságot követ el, amennyiben nem él ezzel a lehetőséggel. Az efféle jó tanács önbizalmat és büszkeséget eredményez, míg a komor figyelmeztetés demoralizál és elzáija előlünk lelkét. A REBBE SZAVA Rabbi Menachem M. Schneerson Történt egyszer, hogy egy rabbi belépett egy vidéki zsinagógába és végighallgatta, hogy a hitszónok miképpen korholta a gyülekezetei. A parasztok hangosan jajveszékeltek bűneik miatt, mikor meghallották milyen borzalmas büntetés vár rájuk rossz cselekedeteik miatt. A rabbi ezután odalépett a hitszónokhoz és így szólt: - Kétféleképpen lehet megakadályozni, hogy a tolvaj folytassa mesterségét. Az egyik, ha börtönbe zárjuk, s ezáltal megvonjuk a lehetőséget, hogy másokat kifosszon. De ez valójában nem oldja meg a problémát, hiszen a tolvaj csak tolvaj marad, és amint szabadon engedik, folytatja a tolvajlást. A másik, ha jó útra térítjük a tolvajt azáltal, hogy rámutatunk: mennyire helytelen, ha így él. Tanítsuk tisztességes mesterségre, és ébresszük fel benne a büszkeséget és méltóságot, amely nem engedi, hogy tolvaj legyen. Hosszú távon mindig hasznosabb, ha lelkesedést ébresztünk, mint ha kritizálunk, ha bátorítunk, ahelyett, hogy elkedvetlenítünk. Egyes gondolkodók úgy vélik, hogy a jó és a rossz azonos hatalommal rendelkező erő, és néhányan még azt is megkockáztatják, hogy a kettő közül a rossz az erősebb. Úgy vélik, hogy az emberi természet eredendően önző, s a moralitás nem más, mint egy mesterséges állapot, amely lehetővé teszi, hogy békében éljünk egymás mellett. Vélekedésük szerint a legtöbb embert rossz hajlamai vezérlik és a világ alapvetően közönyös, sőt gonosz hely. A Biblia tanítása szerint ez egyértelműen hibás álláspont. Csak egyetlen Isten van, és az Örökkévaló jó; éppen ezért, az Örökkévaló valamennyi teremtménye, beleértve az embert és világunkat, alapvetően jók. Szívünk mélyén természetes vonzalom van az igazság és erényesség iránt, míg az igazságtalanság és a jogtalanság taszít minkét. Él bennünk a remény, hogy a dőlgok jobbá válnak, mint amilyenek. Áz a tény, hogy olyan világban élünk, ahol gyakran ״a gonoszok prosperálnak” és ahol az önzés elhatalmasodik annak eredménye, hogy elsőbbséget adunk a materiális világnak, és elhanyagoljuk a spirituális világot. Miután Ádám és Éva vétkezett, dichotómia keletkezett az anyag és a lélek között. A világ a spirituális isteni ״fényt” rejtő ״edény” helyett inkább önálló és független realitásnak tűnt. Ez a torz helyzet enged teret a rossznak - ám ahol a jóság valós és kézzelfogható erény, a rossznak nincs saját hatalma. Más szóval, a gonoszok prosperálása nem önálló realitás, hanem annak eredménye, hogy tekintetünket az egydimenziós materiális világra korlátozzuk, illetve, hogy nem ismerjük fel: fel kell tárnunk az ״edényben” rejlő ״fényt”. A rossz elleni harc helyett inkább a bennünk és másokban meglévő jóság elősegítésén fáradozzunk. A rossznak ugyan nincs önálló léte, ám ha mégis rá összpontosítunk, lehetőséget teremtünk kifejlődésére. A legjobb, leghatékonyabb válasz és megoldás a rosszra, ha nem a tünetek, hanem a kiváltó ok ellen küzdünk: vagyis az Örökkévaló elrejtett jelenléte eljen. Ha önzetlen jócselekedetekkel az Örökkévalót jelenlévővé tesszük életünkben, mindenestül elpusztíthatjuk a rosszat. Ha gyermekünket tanítjuk, vagy azt látjuk, hogy barátunk enged az önzés2
