Egység, 1994 (16-19. szám)
1994-09-01 / 18. szám
A REBBE rázta, hogyan kell újságot írni, rádióban előadni, és kérte, küldjék időnként jelentéseket, mit tettem az elmúlt időszakban, hogy a zsidóság ne felejtődjék el, ne vesszen ki a világszerte terjedő asszimiláció által. S amikor egy ideig nem írtam, kaptam egy levelet, amelyben a rebbe figyelmeztetett, hogy már rég nem hallott felőlem... Két évvel ezelőtt, amikor Az ősi forrás második kötetét átadtam a rebbének, nagyon köszönte, és kérte, folytassam, mondván: ״Én nem tudok magyarul, de tudom, milyen fontosak ezek a könyvek a magyar zsidóknak...” Amikor elérkezett az ideje, hogy küldöttet küldjön Budapestre, feltételül szabta, hogy ott kóser mikvének kell működnie. Egyik titkára telefonált, és megkérdezte, mit tudok a pesti mikvéről. Pozitív véleményem azonban nem volt elegendő, hiszen nem vagyok ismert mikveszakértő, ezért Londonból egy világhírű szakértőt menesztettek Pestre, aki inkognitóban megvizsgálta a Kazinczy utcai rituális fürdőt. Csak az ő pozitív véleményezése után kapott Oberländer Baruch barátom zöld fényt, hogy a rebbe magyarországi rezidense lehessen. A rebbe sokoldalúságára jellemzően mindenki azt látta benne, ami a legközelebb állt hozzá. A neves rabbik és tálmudisták mély zsidó tudását dicsérték, míg a kutatók és tudósok a Sorbonne-on szerzett világi ismereteitől voltak elragadtatva. Tábornokok csodálták elemzőképességét, míg politikusok meglepetéssei észlelték, hogy rutinos csalafintaságaikkal nem képesek ״átverni” őt. Sok százezernyi híve számára azonban mindennél több volt: apa, családfő, pátriárka, akitől áldást kértek frigyre, beleegyezést nehéz műtéthez, tanácsot, áldást sorsdöntő üzleti tranzakcióra. Most mindannyian elárvultak, mert a telefon elhallgatott, és a fax nem működik. A rebbe nem hagyott utódot maga után, és a messiási epizódot követően ki tudja, mennyi ideig tart majd, míg kiválasztódik egy megfelelő utód, aki képes és hajlandó a nehéz örökséget vállaira venni. Naftali Kraus A lubavicsi szokás szerint rendezett temetéseken nem tartanak gyászbeszédet. Pár szakasz zsoltár - tehilim Káddis: ennyi az egész. A kezdet kezdetén, amikor a mozgalmat megismertem, és megkérdeztem, mi az oka, hogy a zsidó világtól eltérően nem heszpedolnak, magábanállóan eredeti választ kaptam. Aki gyászbeszédet tart, mondták, az már a második mondattól kezdve saját magát ״gyászolja”: ״vele voltam”, úgymond, ״láttam”, ״hallottam”, ״mondtam neki” stb. Ennek pedig nincs értelme. Ezek a sorok egy ilyenfajta gyászbeszéd jellegét öltik. Méltatni a rebbe embéri nagyságát, szellemi fölényét? Ki méltassa? Én? Ugyan, kérem! Hol vagyök én, és hol a rebbe? Jobb, ha nem próbáljuk értékelni, számba venni azt, ami toronymagasan áll fölöttünk. Inkább elmondok egypár, vele kapcsolatos történetet. Elöljáróban talán csak annyit: harmincnégy évvel ezelőtt érdemesültem először arra, hogy a rebbe színe elé kerüljek. Azóta többször is voltam nála, és úgy tűnik, ismertem, legalábbis amennyire egy magyar talajról fakadt chászid ismerhette. (Schön Dezső egyszer találóan ״matyó chászidnak” nevezett egy Pestről elszármazott chábádnyikot, de az nem én voltam...) Ami biztos: ő jól ismert engém, jobban talán, mint én saját magamat... Nem vagyok félős ember, aki megijed a saját árnyékától. A pesti gettó rémségei és - különbség tétessék! - a huzamos izraeli katonai szolgálat kifejlesztenek az emberben egyfajta cinizmust, ami páncélként veszi körül, és védi a lelki megrázkódtatásoktól. Ennek dacára, amikor először léptem a rebbe szobájába, remegtek a térdeim, és olyan szorongás vett erőt rajtam, amire nem emlékszem sem azelőttről, sem azutánról. Szemei, mint a röntgensugarak, átvilágítottak, és mintha lemeztelenítve álltam volna ott, minden titkos gondolatom kiterítve az asztalon. Aztán a rebbe rám mosolygott, és kék szemei tengerében feloldódott görcsös szorongásom. Mindjárt utána elkezdte mondani, mi mindent vagyok köteles tenni foglalkozásom és képességeim alapján, hogy elemi zsidó kötelezettségemnek eleget tegyek. Ez nem más, mint a zsidóság propagálása sajtóban, rádióban, írásban és szóban. A rebbe megmagyabéklyóiból, és fölemelkedik egy magasabb rendű világba, az igazság világába, másrészt viszont távozása veszteségetjelent -, a zsidó törvény kétféleképpen rendelkezik. Az ״Igazság 70rdja” előírja a gyászt, a bölcsek által meghatározott ideig. Ugyanakkor tilos túlzásba vinni a gyá)szólást, vagyis nem szabad meghosszab,bítani vagy az előírtnál nehezebbé tenni a gyász idejét. Mint mondtam, a gyász elsődleges oka az élőket ért veszteség. A gyászban fel kell dolgozniuk magukban, miért érte őket ez !a csapás. Ezért mondja a törvény: ״Félve, aggályosán kell mérlegelnie tetteit, és meg kell térnie.” Ezáltal még valamit elérhetünk: kapcsolatot teremtünk az élő és a magasba emelkedett lélek között. Hiszen a lélek maradandósága örökös, és látja, számon tartja, mi történik azokkal, akik közel állnak, szorosan kapcsolódnak hozzá. Minden jó cselekedetük örömére szolgál, kiilönösen azoké, akikről ő gondoskodott, akiket ő nevelt a jóra, azaz része van azokban a jó cselekedetekben, amelyeket e nevelés eredményeképpen gyermekei és hozzátartozói visznek véghez. Miután a fent leírtak az Örökkévaló bölcsességét és akaratát hordozó Tóra utasításai, teljesítésük elengedhetetlen réjsze Isten szolgálatának, amelyet így fejezünk ki: ״Örömmel szolgáld Istent!” A Tóra előírása egyúttal erőforrást is jelent, amely biztosítja számunkra a betartásához szükséges képességet. Következésképpen, miután ezek a tórái utasítások minden egyénre vonatkoznak, minden egyes individuum rendelkezik a betartásukra való képességgel, sőt arra is képes, hogy ״Istent örömmel szolgálva” tegyen eleget nekik. MEGJELENT A ״ZSIDÓ ÜNNEPEK” a Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület kiadásában Naftali Kraus uj könyve, a Zsidó Ürmepék a liaszid legenda tükrében. A könyv, amely az Ősi Forrás sorozat negyedik kötete az Egység szerkesztőségében kapható. Ára: 289 ft. 3
