Egység, 1994 (16-19. szám)
1994-04-01 / 17. szám
€CT$€C-------------------------ELIE WIESEL VALLOMÁSA LUBAVICSROL Pillantása mindent és mindenkit fogva tart. Nemigen találkoztam még senkivel, aki ennyi emberrel foglalkozott volna egyidejűleg. Ezer meg ezer szempár kőveti legapróbb rezdüléseit is. Ha megszólal, mindenki lélegzet-visszafojtva hallgatja: isszák minden szavát, minden hangját. Ha énekel, az egész világ vele - velünk - zengi a dallamot. Emlékszem, órák hosszat álldogáltam akkor az Eastern Parkway 770-ben. Mintha álmodnék, csak bámultam a rebbét, amint hívein nyugtatja tekintetét. Néha rájuk mosolyog, s ettől egyszerre szertefoszlik az életüket beborító sötétség. Egy-egy pillanatra komornak, gondterheltnek tűnik, s a lelkes követők torkából hol rettegéssel, hol reménységgel telve szárnyal föl egyik dal a másik után. Egyszerre megint gyereknek érzem magam, aki a vizsnyici rebbe udvarában tölti a szombatot. Ott is így fonódtak egybe a lelkek az ősi dallamok zengése közepette. Itt, a lubavicsiaknál, mégis más. Más a világuk. Láthatatlan temetők végtelen sora választja el a múltat a jelentől. Lubavicsban még Vizsnyicről is másképpen gondolkodom. A lubavicsi rebbe műve túlmutat Lubavicson. Ezt csak sokkal később értettem meg. Elkezdtem utazgatni, és fölfedeztem, hogy a rebbe küldöttei a legeldugottabb helyekre is eljutottak. Nélkülük és odaadásuk nélkül, a rebbe által rájuk bízott feladat nélkül, ki tudja, hány zsidó lelket veszített volna már népünk... A rebbe pontosan tudja, kit, hová és mikor kell küldeni. Küldötteinek munkássága nem mindig kerül nyilvánosságra: néha titokban kell tevékenykedniük. Ha majd - remélem, hamarosan - minden részletében feltárul ez a tevékenység, bizonyára még a mainál is nagyobb csődálatot fog kelteni a rebbének a nevelésről szőtt álma. így hát a zsidók nagy há- Iával és elismeréssel tartoznak a rebbének. Magam is így érzem. Sokat tanultam a lubavicsiaknál Lubavicsról. Mindig emlékezni fogok a rebbével a hatvanas években folytatott, késő éjszakába nyúló beszélgetésekre. Talán nem is váltam volna azzá, aki ma vagyok, ha akkor, harminc-egynéhány éve, nem mentem volna el a chábád Chág HáGeulára... Elie Wiesel 3 Soha nem felejtem el a lubavicsiakkal történt első találkozásomat, vagy harminc évvel ezelőtt. Vizsnyici chászid létemre hallottam már a chábádxó\ és hírneves vezetőjéről. Akkoriban az izraeli esti lap, a Jediot Achronot külföldi tudósítója voltam, és úgy gondoltam, írnék egy beszámolót arról, hogyan emlékeznek meg a lubavicsi chászidok első rebbéjüknek, az “Alter Rebbének”, a ljadi Snéur Zálmánnak a cári börtönből való kiszabadulásáról. Kora reggel, amikor elindultam hazulról, még vizsnyici voltam, de valami vagy valaki már megérintett Lubavics szelleméből. A templomban, amely egyszerre tűnik hatalmasnak és bensőségesnek, a világ minden tájáról összesereglett chászidok ezrei, fiatalok és öregek táncolnak állva: nem mozdulnak helyükről, mégis az egész világegyetemet betölti hullámzásuk ritmusa. Elie Wiesel löcháim-ot mond a rebbének Szemük lehunyva: úgy énekelnek, ahogyan csak a chászidok tudnak. Tízszer, ötvenszer ismétlik ugyanazokat a szavakat, ugyanazt a dallamot, a torkukból előtörő ének ezernyi lángot lobbant szemükben, és egyre magasabbra szárnyal: a hetedik mennyországig, talán azon is túl, a héchál hánögináig, minden dalok forrásáig és szentélyéig. Mindennek központjában a rebbe áll. A bennem lakozó chászid csodálattal bámúlja őt. Valami komorság és mélyértelműség lengi körül. Felkavaró és megnyugtató egyszerre. Ugyanaz az érzés tölt el, mint a többi jelenlévőt, akiknek a rebbe segít megközelíteni az elérhetetlent. Jelenlétében zsidóbbnak, hitelesebben zsidónak érezzük magunkat. Tekintete előtt szorosabbra fűződik kapcsolatunk benső énünkkel, zsidóságunkkal. Nem tudom levenni róla a szemem. ötti folyamatos szeretet biztosítása érlekében megtartóztatjuk magunkat a túl ok gyerektől. A Tóra által közvetített értékek azon!an nem azonosak a mai erkölcsökkel, így asszony szépsége magánügy: csakis írá és férjére tartozik. Az erényesség, :mely napjainkban meglehetősen ritka tru, a legnagyobb dicséret, amit egy zsidó isszony kaphat. Ha ez az erényesség megnarad, nem lehet annyi gyereket szülni, togy az megrontsa férj és feleség kap:solatát. Ellenkezőleg: a sokasodás legontosabb parancsolatának betartása ve׳et a házastársi kapcsolat tartósságához. \z asszony szépsége vonzóbbá és tartó;abbá válik. Mindezek csupán elméleti megfontolások, érvek és ellenérvek, ellenvetések, 1 leleményes emberi elme termékei. A tapasztalat azonban szintén elgondolkodtató érveket nyújt. A statisztikák kijózanító adatokat mutatnak. Az elmúlt néhány nemzedék során, pontosan abban az időben, amikor a családtervezés eszméje elkezdett széles körben tért hódítani, Növekedésnek indult a házastársak közöt- Iti problémák mértéke is. A családban ta- 1pasztaiható diszharmóniából, a különélélsekből, válásokból, rút veszekedésekből, feszültségekből, pszichés eredetű zavarokból adódó problémák mennyiségével csak súlyosságuk vetekszik. Hasonlítsuk össze a helyzetet a korábbi nemzedékekével, amelyekben - főleg a zsidó családókban - a családtervezés elképzelhetetlen volt! Az elenyésző számú válás, a házastársak egymás iránti tisztelete és egymás közötti harmóniája világszerte legendás volt. És ne feledkezzünk meg a gyerekekre tett hatásról sem: békés és harmonikus családban nőttek fel, ahol közös ideálok és értékek uralkodtak! A nemzedékek közötti szakadék ke!étkezésének oka meglehetősen egyszerű. Az ember bizonyos módon teremtetett meg, és minden kísérlet, amellyel megpróbál ebbe beleavatkozni, zavarokhoz vezet. Az emberi test bonyolult. Természetes funkcióinak megakadályozása óhatatlanul problémákat okoz. Az oly gyakori házastársi konfliktusoknak nemritkán éppen a családtervezés az oka, amelyet jó szándékkal logikusnak tüntetnek föl. A gyermek, a sok gyermek a legnagyobb ajándék és áldás, amelyet Isten adhat. Ne engedjük, hogy képzelt akadályok meggátoljanak bennünket ennek az áldásnak az élvezetében!
