Egység, 1993 (12-15. szám)
1993-03-01 / 12. szám
Egy hónappal az első tfilimakás után konferenciára voltam hivatalos Leningrádba. A vonatom kora reggel futott be, s azonnal a zsinagógába mentem, hogy teljesítsem a micvát. A zsinagóga azonban legnagyobb bánatomra már zárva volt. így hát a konferencia helyett az egész napot azzal töltöttem, hogy felhajtsak egy szobát, ahol föltehetem a tfilint. Sem a rábeszélés, sem a borravaló nem segített. Egész nap nem ettem, vacogva járkáltam a kegyetlen fagyban szállodáról szállodára. De ezt észre sem vettem, annyira el voltam foglalva azzal, hogy egyre közeledik a napszállta, s még mindig nem raktam tfilint. Csodálatos módon sikerült hozzájutnom a becses kulcshoz, három perccel naplemente előtt, és végre teljesíhettem kötelességemet. Vajon milyen irracionális erő tartott hatalmában azon a napon? Hová lett tudósi kételkedésem? Hasonló tapasztalataim voltak a többi micvával is. Amikor például elkezdtem cidáklit, tálit kátánt hordani, sarkain a drittel, úgy éreztem magam, mint egy bohóc, bár betűrtem a rojtokat a nadrágomba, hogy ne lógjanak ki. Egy hónap múlva már éppen fordítva volt: cicit nélkül egyszerűen meztelennek éreztem magam. Szórakozottságomban előfordult, hogy a rojtok kilógtak a zakóm alól. A Tudományos Akadémián a kollégáim furcsálkodva megfogdosták a cicúemet, és megkérdezték, mi az, vagy figyelmeztettek, hogy teljesen kirojtosodott a fehérneműm. Az Izraelbe kijuttatott kéziratomban mind magamat, mind az olvasót arról akartam meggyőzni, hogy életszükséglet a Tóra minden parancsolatát teljesíteni. Most azonban, amikor a gyakorlatban próbáltam megvalósítani azt, amiről papoltam, lelki problémáim támadtak. Micsoda megpróbáltatást jelenthetett ez Fanyának, tanulmányaim hűséges olvasójának! Egyszerre egy kóser háztartásban találta magát, szombaú gyertyák, szombati pihenés és a mikve havonta ismétlődő kötelezettségei közepette... Az életem látszólag semmit sem változott. Minden reggel bementem a Tudományos Akadémia Fizikai Intézetébe, ahol hosszú órákon át végtelen megbeszéléseket folytattunk a laborban a legújabb kísérletek eredményeiről. Gyötrődve próbáltuk kideríteni, vajon miért vallott kudarcot egy-egy többször ismételt vizsta, hogy ott rögtön, az ő útmutatásai szerint rakjak tfilint. Elmagyarázta, hogy az imaszíjakat szombat és ünnepnap kivételével minden reggel föl kell tenni. Az igazat megvallva, nehezemre esett a dolog. Ezernyi hang ösztökélt bensőmben az ellenállásra. Tudatom, amelyet a szovjet nevelés formált, felháborodottan tiltakozott “Nem!” Minden, amit a szovjet egyetemeken agyamba véstek, azt üvöltötte: “Soha!” Minden, ami ateista környezetemből belém ivódott, lázasan protestált: “Primitívizmus!” Igaz, addigra már elég messzire eltávolodtam a múltban tanultaktól a zsidóság befogadása felé vezető úton. A zsidóság azonban a lélek és a tudat tápláléka maradt számomra, egy kifinomult gondolkodási rendszer. Most egyszerre anyagi, fizikai kötelességet rótt rám. Az is igaz, hogy a mindennapi, anyagi szférára vonatkozó parancsolatok közül sokat elfogadtam már - a kóser étkezést, a szombat törvényeit, a körülmetélést -, mert ismertem és értettem őket. De a tfilin parancsolatával még nem találkoztam, ezért különösnek tűnt számomra. A Tóra szavát - “Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon!” (SMózes 6:8-9.) - allegorikus értelműnek fogtam fel. Semmit sem tudtam tehát a Tóra értelmét megvilágító Szóbeli Tan elméleti és gyakorlati jelentőségéről, de még csak azt sem sejtettem, hogy létezik ilyesmi. Notke noszogatására, de még inkább egy belső hang ösztökélésére azonban továbbra is mindennap teljesítettem a tfilin páráncsolatát. Nemsokára már nem éreztem jól magam, ha valami miatt nem tudtam reggel tfilint rakni: olyan volt, mintha kötelességszegést, szellemi árulást követtem volna el. a mi társadalmi körünkben csupán egyszerű, tanulatlan zsidónak számított. Csodáltam világszemléletét és e világszemléletet megalkuvás nélkül tükröző magatartását. Öröm volt látni, hogy van, aki szereti és élvezi a szépséget, két lábbal a földön áll, mégis egyfolytában egy eszme irányítja. Nem áldozta fel magát ezért az eszméért, mert gyűlölte az áldozatot. Egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy ne ennek az eszmének a folyamatos hatása alatt éljen. Hogy ezért lemondjon valamiről, az nem áldozatot jelentett számára, hanem az egyetlen lehetséges viselkedésmódot. Notke rendszeresen művelt olyasmit, amit az átlagpolgár tűrhetetlen igavonásnak, személyes kényelméről való elviselhetetlen lemondásnak érzett volna. Meglepett, hogy ez az iskolázatlan ember órákon át képes értekezni a dolgok ex nihilo - a semmiből való - keletkezésének filozófiai ellentmondásairól, az időről mint a fizikai világ egyik dimenziójáról, a zsidók isteni leikéről, amelynek alá kell rendelni a testet, nem megtagadva, hanem megnemesítve az utóbbit a parancsolatok betartása által. Egyszer megkérdeztem, hogyan jutott el mindehhez. Elnevette magát:- Nem magamtól jöttem rá ezekre a dolgokra. Ez mind le van írva.- Hol?- Hát ebben a könyvben, amit tanulok - vett elő egy zsebkönyvet. - Ez a ljadi rabbi Snéur Zálmánnak, a chábád chaszidizmus alapítójának a főműve: a Tánjá.- Ezt tanulmányozod?- Nem. A/egtanulom. - Mióta tanulod? - Néhány évtizede. Ez furának tűnt számomra, hiszen a vizsgákra sokszor hetek, sőt napok alatt kellett egész kötetek tartalmát bevágnom. Notke gyakran utalt a Kábálára, a Zohárra. El kell ismernem, hogy ez kényelmetlenül érintett. Az az igazság, hogy sosem olvastam, még csak nem is láttam a Zohár könyveit. De emlékeztem, hogy Sólem Áléchemnél olvastam néhány szót a Kábálára vonatkozóan, főleg az Énekek éneke című történetben. Ezekből arra következtettem, hogy a Kábálá gyermeteg misztikus mesék gyűjteménye lehet. Még nehezebb dolgom lett, amikor Notke elkezdett noszogatni, hogy teljesítsek bizonyos parancsolatokat, amelyeknek addig hírét sem hallottam. Egyik legelső látogatásomkor megajándékozott egy tfilintaitó bársonyzsákocskával, s azt akarHerman Branover a Beér Sevá־i egyetemen 9
