Kese Katalin: Kultúra és filológia a Román Tanszék történetének tükrében - Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem történetéből 19. (Budapest, 1999)
Bevezető
6 jött létre 1862. december 15-én a tanszék felállítását jóváhagyó határozat, amelyet politikai jellegű szempontok is vezéreltek. A magyarországi és az erdélyi románok nemzeti igényeinek akartak ezzel is eleget tenni a Habsburg Birodalom évek óta folyó nagy átalakulásai szakaszában. A pályázatot kiírták és 1862. december 20-i hatállyal Alexandru Roman (1826-1897) belényesi és nagyváradi gimnázium tanárt, akit Pest és Bukarest akadémiai társaságai egyaránt ismertek, nevezték ki nyilvános rendkívüli tanárrá. Őt követték a századforduló tájától, Carlo Tagliavini meghívásáig loan Ciocan (1850-1908) és Iosif Siegescu (1873-1931) a tanszék élén. A fent említett három név a román filológiában jártasok előtt eddig is ismert volt, főként oktatói munkájuk kapcsán. Szakmai munkásságukat azonban mindeddig homály borította, még Alexandru Roman esetében is, akire vonatkozóan megjelent ugyan néhány tanulmány, de a publikálok érdeklődési köre erősen a nemzetiségi politikus, a hazai románok érdektanát boncolgató egyházi személyiség felé orientálódott. Hogy az egykori Román Tanszék tanárairól oly kevés adat terjedt el a köztudatban, főleg azzal magyarázható, hogy a legutóbbi időkig róluk egyáltalán nem vagy csak keveset közöltek mind a magyar, mind a román lexikonok. így loan Ciocanról csupán a román Larousse-ként emlegetett Candrea-Adamescu Képes enciklopédiába tesz említést egy-két sorban. Ezt a hiányosságot is szeretném pótolni, eddig ismeretlen forrásanyag feltárására törekedve. Roman, Ciocan és Siegescu nem tartoznak a magyarországi román filológia nagy egyéniségei közé, a rangsorolásban a perifériára szorulnak, pedig munkájukat áldozatos lelkiismeretességgel és alapossággal végezték. Kísérletet teszek arra, hogy tevékenységüket átfogóan a kritika mérlegére helyezzem, nyomon követve azt a minőségi korszakváltozást, amely később a Román Tanszék történetében egy-egy kimagasló tudós, mint Carlo Tagliavini munkája révén bekövetkezett. Kitérek az életműveikkel kapcsolatos életrajzi adatokra is, amennyire ezt a fennmaradt életrajzi anyag lehetővé teszi, valamennyiük pályaképének tökéletesebb megrajzolása céljából. Behatóbban kívánok foglalkozni Tamás Lajossal, a világ romamstáinak egyik legnagyobbikával, a harmincnyolc nyelvet beszélő poliglottal, hogy gondolatgazdag kutatómunkája elméleti és gyakorlati eredményeit ismertté tegyem.
