Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Egyetemi Tanácsának ülései, 1946-1947 (HU ELTEL 1.a.3.)

1946. november 20. - Dr. Ádám Lajos temetése és emlékének megörökítése a jegyzőkönyvben

gozni a közért.

Polgári hősiességgel küzdött a betegségnek munkát bénító hatása ellen* Pár héttel ezelőtt még operált: ugyanazzal a boszorkányos ügyességgel és biztossággal, mint azelőtt. Egyik utolsó nagy műtété után azonban azt mondta nekem, hogy senki sem tudja, hogy ez a jól sikerült operáció mibe került neki.

Öt nappal halála előtt, november hó 14-ikén, utolsó egyetemi tanácsülésünk alkalmával/ ő már nem mozdulhatott ki otthonából; magához kérette tehát az Egyetemi Tanácsot: betegágyából elnökölt, elintézte a tárgysorozatot s elbúcsúzott tőlünk mondván, hogy tudja, hogy ez az utolsó ülésünk, amelyen résztvehetett, mert neki már csak órái vagy napjai vannak hátra. Valóban, a polgári kötelesség-teljesítés h&se volt.

APÁM LAJOS-t az ő becsületes, munkás életében sok mellőzés és meg nem érdémelt méltatlanság érte. Tragikus, hogy amikor minden oldalról osztatlanul szállott feléje az elis&erés, amikor általános szeretet és tisztelet övezte, amikor száj jelfoszlott a köd és felragyogott az ő napja, ugyanakkor már a homlokán sötétedett a halál csókja és reáborult az elmúlás fekete árnyéka.

APÁM LAJOS mindenkivel csak jót tett. Azokkal is, &kik egykor bántották. A rosszat jóval fizette vissza. Mint aki a keresztény szeretetet nem üres szólamokban hangoztatta, hanem a lelkében hordta, kenyérrel dobta vissza azt, aki kővel megdobta.

Es mennyi emberi szenvedést enyhített, mennyi emberi életet mentett meg az ő csodatevő, jótékony sebészi kése 1

Tragikus, hogy aki mindenkin segített, Önmagán nem

tudott segiteni.

Tragikus, hogy aki annyi emberi életet mentett meg, az orvos biztos szemével látta, hogy a saját élete menthetetlen. Régóta tudta ezt, de nem beszélt róla, mert nem akarta imádott feleségét a közelgő elválás fájdalmas gondolatával szomoritanl.

£s tragikusi hogy őt, aki annyi fájdalmat szüntetett meg, aki fájdalomnélküli műtétéiről volt hires, éppen a legfájdalmasabb, legkínosabb betegség támadta meg. Soha egy szóval sem panaszkodott. Rém gondolt arra sem, hogy véget vessen a kínlódásnak. Erős lélekkel viselte a reámért csapást: fenékig kiürítette a serleget.

3./ Ha ennek az emelkedett szellemű, nemeslelkü, i-5