Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának ülései, 1956-1958 (HU ELTEL 8.a.53.)

1957. szeptember 19.

egy szabadon választott modern nyelvnek s a latin nyelv elemeinek -elsajátít ását . Ez egyúttal lehetőséget ad arra, hogy friss, konkrét tartalommal töltsük meg a sokat emlegetett általános műveltségnek már-már tartalmatlanná s nagyon is általánossá vált fogalmát. De az elvi követelménytől a gyakorlati megvalósításig még mindig hosszú, beláthatatlanul hosszú az ut. Ugyanez vonatkozik az ”oktatva nevelni’! elv következetes alkalmazására. Egyelőre be kell érnünk azzal a szerény kívánsággal, hogy a tudósképzés és nevelés között ne legyen ellentét. Ezzel kapcsolatban hadd mutassunk rá a mai helyzet legérzékenyebb pontjára, arra, hogy oktatóinké fiatalabb, legfiatalabb nemzedékének jó része pedagógiai tapasztalat ás tapintat hiján a szaktudományi képzésből úgyszólván fejest ugrik az egyetemi oktatásba, mintha itt kevesebb tapasztalatra és tapintatra volna szükség, mint a középiskolában. Ezen a téren lényeged fordulatot várunk az ötéves képzéstől, a tanárképzés készülő reformjától, az újjáalakult kibővített módszertani bizottság, a lélektani és pedagógiai tanszékek, a tanulmányi osztály, az eddig boldog autonómiát élvező módszertani kabinetek összefogó munkájától.

Nem óhajtok minden, a tantervben felvetett vagy csak érintett kérdéssel foglalkozni, még az olyan központi jellegüekkel sem, amilyen az egyetemi oktatók ideológiai képzése, a tudományos káderutánpótlás, amelyben minden szak érdekelve van, kznxm hiszen lesz még alkalmunk mindegyiket .egy-egy kari tanácsülés keretében megvitatni. Most egyet ragadok ki a sok közül mint legidőszerűbbet s létfontosságút, az összehangolást. A tanszékek koordinálásáról van szó, ami egyik feltétele tudományos, oktatói s nevelői együttműködésünknek. A koordinálás nem^érinti az egyes tanszékek relativ önállóságát, amint ez a szaktárgyak természetéből, oktatásuk célkitűzéseiből, az egyes nyelvek, irodalmak nemzeti jellegéből és sajátságaiból következik, viszont: éppenséggel nem tartjuk kívánatosnak, hogy vannak tanszékek, amelyek ideológiailag, a maguk külön útját járják, hogy ahány tanszék, annyiféleképpen értelmezik pl. a középkort, a humanizmust, felvilágosodást, vagy a romantikát, hogy van diszciolina, amelynek képviselői csak a gazdasági, társadalmi életre korlátozzák pl. az egyenlőtlen fejlődés elvét s anatéma alá helyeznék azt, aki van olyan merész, hogy a kulturális-irodalmi életre is kiterjeszti az érvényét. Ehhez járulnak a mérték- és távlattévesztések, az egyes történeti jelenségek, hatások megítélése,hamis analógiák keresése és a hamisan értelmezett nemzeti jelleg kizárólagossága stb. Képzelhető, hogyan érzi magát a hallgató az egymással ellentétes értelmezések ütve ztojáben. Tartozom a történeti igazságnak azzal, hogy vannak tanszékcsoportok, ahol a koordinálás már megvalósult. Ilyenek a magyar irodalomtörténeti tanszékek s a modern filológiai s klasszika-filológiai tanszékek. Na y lépéssel viszi előre a koordinálás ügyét a két kar egyesülése. A legfontosabb feladat azonban a marxizmus- leninizmus, a. filozófiai és nem utolsó sorban a világirodalmi tan zékek oktatóira vár.

Végül nem emelhetem ki elég nyomatékkai Ortutay Gyula professzor átfogó, a szó legmélyebb értelmében rektori, azaz iránytmutató előadását, amely éppen a marxizmusnak a társadalomtudományokkal való összemüködésének, az universitas scientiarum szellemében a maga területéről vett példákon, de