Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának ülései, 1954-1955 (HU ELTEL 7.a.53.)
1954. december 18.
- 26 VI. Fejezet: A nemzetközi kapcsolatok állami szerveiről szőlő fejezet az egész könyv egyik legjobban sikerült része. Lehetséges, hogy a diplomáciai gyakorlatban járatosabb egyé- * neknek az ebben foglalt megállapitásokhoz is van hozzátenni- valójuk, az egyetemi oktatás, sőt még az ezen túlmenő igényeket azonban kökéletesen kielégiti. VII. Fejezet: A szerző következetesen alkalmazza a jogalkotó és az ügyintéző szerződések megkülönböztetését, mely az irodalomban meglehetősen vitatott és amellyel szemben mind elméleti, mind gyakorlati szempontból számos ellenérv hozható fel. A megkülönböztetést a magam részéről nem tudom elfogadni. /226-227.old./ _A könyv a 238* oldalon megállapítja, hogy a biztonsági tanács intézkedései közhatalmi kényszer jellegével bir. A közhatalom fogalmának a nemzetközi jogba' való bevitele igen messze vezet és igen veszélyes következményekkel jár a nemzetközi jog jellegéről vallott felfogásunk szempontjából. Helyesen azt kellene mondanunk, a biztonsági tanács a kollektiv kényszer alkalmazásának szerve vagy eszköze. A szerződésnek a szokásjoggal való módosítása olyan kérdés, mely bővebb kifejtést igényel. A szocialista állam- és jogelmélet határozottan elutasítja a belső államigjog vonalán a szokás törvényrontó erejét, szükséges tehát a kérdés nemzetközi jogi sikon való felmerülésének alaposabb kifejtése, szokás- jogi szabályok kialakulásának elemzése, a nemzetközi szerződéssel kapcsolatos viszonyuk behatóbb megvilágitása, éspedig annál is inkább, mivel a szokásjog kérdését az első fejezet csak igen vázlatosan tárgyalja. /243« old./ VIII. Fejezet: A fejezet első 12 pldala történeti anyag és ezért tulajdonképen a II. fejezetbe kívánkozik. Idézési hiba fordul elő a 275. oldalon. Az egyezségokmány 19* cikke ugyanis nem az alkalmatlanná, hanem az alkalmazhatatlanná vált szerződésekről beszél. Az ENSz szervezeti felépitéséneknelemzése igen sikerültnek mondható, de kifogásolnunk kell az itt is előforduló átfedéseket. A gyámsági rendszer értékelését pl. a rendszer működését nem az erről szóló III. fejezetnek a függő országot cimet viselő pontjában, hanem az ENSz gyámsági tanácsának ismertetésénél, a IX. fejezetben találja meg az olvasó. Nem tudom helyeselni a Szén- és Acélközösségnek, az Európai Védelmi közösségnek és az Európai Tanács-nak világállam óimén való való összefoglalását. Itt ugyanis különböző jellegű és jelentőségű intézményekről van szó - az egyik egyébként is sohasem volt és nem is lesz intézménye a nemzetközi jognak - , melyekben csak a szövegben felsorolt és az olvasók túlnyomó többsége számára semmitmondó nevű publicisták élénk fantáziája láthatja a világállam alapjait. /Az Északatlanti Paktum pl. jóval fontosabb eszköze az amerikai külpolitikának, mint a fentebb felsorolt 3 szervezet együttvéve/. A tankönyv ugyanakkor adós marad a Szén- és Acélközösség jogi elemzésével, az u.n. főhatóság újszerű jogi konstrukciójának bemutatásával. A publicisztikai fejtegetések ebben a részben a jogi elemzést teljesen háttérbe szoritják.
