Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Sectio Historiae.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

kultúrája, vallása és szokásai jelentős mértékben eltértek a keresztény Európa népeitől. A legtöbb leírásban ezért Isten büntetéseként, szinte szörnyekként jelennek meg a magyarok, akiket hamar azonosítanak a nyugati források a korábban a Kárpát-medencét lakó és hasonló nomád, pogány és kalandozó népekkel, a hunokkal és az avarokkal. Európa tehát a X. század első felében egyértelműen negatív képet alkot a magyarokról, teljes egészében elutasítja őket. Érdekes paradoxon, s jellemző egyfelől a korabeli reálpolitikára, másfelől Európa széttagoltságára, anarchiájára, amely minden keresztény összefogást illuzórikussá tett mind a pogány vikingek és magyarok ellen, mind pedig a muszlim arabok és mórok ellen a IX-X. században, hogy alkalmanként az egyes fejedelmek szövetséget is kötöttek a magyarokkal, ellenfeleikkel szemben. A magyarok tehát alkalmanként kapcsolódtak a belső harcokhoz, s válogatás nélkül szövetkeztek a IX. században a morva fejedelemmel (881-ben és 894-ben) a keleti frankuralkodó ellen, majd fordítva (92-ben), a bolgárokkal a bizánciak ellen (még 836-838-ban), majd a század végén éppen fordítva (95-ben). A X. században hasonlóképpen felhasználták a magyarokat a belső konfliktusok során. Európa alapvetően rettegő, elutasító, viszolygó attitűdjének okait egyszerűen meghatározhatjuk: a magyarok pogánysága és életmódjukkal együtt járó, de Európa népei számára szokatlan lovasnomád, nem letelepült életmódja és az ezzel együtt járó dúló, portyázó akciói. Bonyolultabb kérdés, hogy vajon a magyarok hogyan viszonyultak a keresztény Európához, mivel erről csak külső forrásaink vannak. Egyszerűsítve úgy válaszolhatunk e kérdésre, hogy a magyarok hasonlóképpen nem értették a letelepült, keresztény Európát, de részükről érthető módon nem feltételezhetünk hasonló elutasító magatartást. Ezt azzal indokolhatjuk, hogy a magyaroknak szükségük volt ezekre a portyázó akciókra, mert nomád életmódjuk miatt csak így szerezhették meg azokat a javakat, amelyeket gazdaságuk nem tudott előállítani. A történeti szakirodalomban elterjedt álláspont szerint a magyarok már a honfoglaláskor félnomádok voltak, s megindultak a letelepült életmód s az államalapítás felé vezető úton, s csak középrétegük (a heterogén összetételű kíséret) kalandozott, a köznép nem. Véleményem szerint valószínűbb, s forrásokkal jobban igazolható a magyarok nomád életmódja. Az Etelközhöz képest jóval kisebb Kárpát-medencei hazában a nomadizálás feltételei kevésbé voltak adottak, s ezért egyelőre csak a kalandozások biztosították azt a szükséges háttért, amelynek segítségével a magyarság hagyományos életmódját, kultúráját fenn tudta tartani. Az augsburgi katasztrofális vereség után a kalandozások feltehetően méretükben és jelentőségükben is csökkentek, majd a 970-es arkadiupoliszi újabb kudarc a kalandozások, s ezzel a nomád életforma, s a nomádállam átmentésének lehetőségeit a minimumra redukálták. A IX. század utolsó harmadára a magyar törzsszövetség válaszút elé érkezett, megpró11