Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a társadalomelmélet köréből (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Loboczky János: A "műalkotások saját világa" Lukács György Esztétikájában

22 "forma igazsága tehát ~ éppen mint ennek a konkrét különösségnek az érzékletessé tétele — az élet igazsága; a visszatükrözött tartalom életbéli igazságát maximális szintre fokozza...".' 9 A meghatározatlan tárgyiasság a képzőművészetekben és a zenében az irodalomhoz képest talán még csillámlőbb jelenségként mutatkozik meg. A képzőművészeti alkotásokban ugyan jórészt meghatározott emberi alakokat, tárgyakat jelenítenek meg, de a vizuális egyértelműség mellett legalább ilyen fontos a meghatározatlanság. Arról van itt szó, hogy a képzőművészetek egynemű közege csak a külsőnek adhat teljesen meghatározott alakot, s a belső csak ennek közvetítésével juthat érvényre, ezért elválaszthatatlan tőle a meghatározatlanság mozzanata. A festmény hatását éppen ezért gyengíti, ha pusztán egy adott "téma" illusztrációja. A meghatározottság és meghatározatlanság egysége itt azzal a lényegi mozzanattal függ össze, hogy a festmény vagy a szobor nem egyszerűen az állandóságot hanem a "mozgalmas" totalitást kívánja megtagadni. Vagyis ami az életben partikulárisán, elszigetelten jelenik meg, "a képzőművészetekben egyetemességre emelkedik, és ily 70 módon minden műben egy magában zárt és kiteljesedett világ ábrázolásává válik."_ Ez jól megfigyelhető például a híres Laokoon-szobor csoport on, de egy csendéleten is. A zenében a képzőművészettel ellentétesen jut érvényre a meghatározatlan tárgyiasság : "Benne, a hangok ábrázolt világában a belső a lehető legmagasabb rendű meghatározottságig növekszik, míg annak a külsőnek, mely, mint mindenütt, létrejöttének oka vagy legalábbis indítéka volt, a legnagyobb fokú meghatározatlanságban kell megragadnia."^' Az itt felmerülő kérdések persze rendkívül szerteágazóak, hiszen sokan még a zene mimetikus jellegét is kétségbe vonják. Ugyanakkor Lukács épp arra hívja fel a figyelmet, hogy a zene felidéző szerepét az ókortól napjainkig senki sem vonta kétségbe. Ezenkívül a zene hosszú ideig nem "tiszta" formában létezett, de még az újkorban sem olyan értelemben egynemű a közege (például az opera esetében), mint a festészetnek. Tehát sohasem szakadt el teljesen a tartalmi-mimetikus kötöttségektől. Mindezek ellenére a zeneművek konkrét szóbeli-nyelvi interpretálása komoly buktatókat rejt magában. A lukácsi elemzés árnyaltságát mutatja, ahogyan a "programzenéről" ír. Azt hangsúlyozza, hogy ebben a műfajban a leggyakoribb a túlzott meghatározottság. Ez a veszély főként akkor fenyeget, ha egy zenemű egyes mozzanatait feltétlenül az élet egyedi tényéivel akarják közvetlenül megfeleltetni. Az allegorizálást más művészetekhez hasonlóan tehát a zenében is felszínes megoldásnak tartja, de világosan utal arra, hogy a határok rendkívül rugalmasak. Beethoven Past or ale-szimfóniájában például viszonylag konkrétan leírható a külső "keret", mégsem csupán illusztrációval