Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1989. 19/1. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 19)

Sike Sándor: Tartalom és forma dialektikájának marxi alkalmazása A tőke 1. fejezetében

- 4 arisztotelészi felfogás. Igaz, Arisztotelész épp abban bírálja Platónt, amit következetesen ő maga sem haladhatott meg: a lényeg és a dolgok szétválasztása Platónnál, anyag és forma szétválasztása Arisztotelésznél. (Jóllehet Arisztotelész szétválasztása — az egységességük bemutatására való határozott törekvése ellenére is elszakadt az anyag és forma -nem vetődik fel olyan élességgel, nem kell külön világot találnia a dolgok lényegének, a szétválasztás azonban szétválasztás marad. Erre mutat rá Hegel is a filozófia történetéről tartott előadásaiban. A problémakör a skolasztika idején "lángolt fel" újra teljes hevességgel, mégpedig a nominalizmus vitájában. Valójában mindkét irányzat a kettéhasítottság talaján áll — tagadja bár a lényeg önálló létezését, mint a nominalizmus, vagy éppen állítsa azt — szélsőségig víve a szétszakítást. Annak ellenére is jogos ez a kritika, hogy a nominalizmust lényegében a materializmus lázadásának foghatjuk fel az idealizmus akkor szinte megingathatatlannak látszó uralma ellen. A már többször említett kettéválasztottságot rögzíti meg Descartes is, amikor a res cogitans és res extensa mint szubsztanciák teljes szétválasztását tételezi. Ez a szétválasztás egyúttal lehetetlenné tesz mindenfajta kísérletet a kapcsolatuk megoldására. (Vagyis arra, hogy kimutassa a megismerés lehetőségét.) Spinoza az első nagy kísérlet az egyesítés elvégzésér

e — nem véletlenül fordít Spinozára igen nagy figyelmet Hegel — amelyet a klasszikus német filozófia tetéz be

, természetesen idealista alapon. Meg kell jegyezni, hogy ebben a kérdésben a klasszikus német filozófia mintegy újra bejárja a filozófiatörténet útját, hisz Kantnál a szétválasztás és Hegelnél az egyesítés: kiindulópont és eredmény, két szélső pólus a filozófia történetében. Lukács György a kanti magánvalóban látja a szétszakítás feloldhatatlanságának gyökerét. Az ebben rejlő problémák: "két nagy, egymástól — látszólag — független, sőt egymással szemben álló komplexumra redukálhatok: először is az anyag problémájára (logikai-metodikai értelemben), azoknak a formáknak a tartalmára vonatkozó kérdésre, amelyek segítségével $>mi<c a világot megismerjük és megismerhetjük, mert mi magunk alkottuk meg: másodszor pedig az egész problernatikájára, a megismerés végső szubsztanciájának problémájára, a megismerés ama ^végsőd tárgyaira irányuló kérdésre, melyek megértése, megragadása egyedül teszi lehetővé, hogy különféle részrendszereket