Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1962. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 8)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Lőkös István: Dayka Gábor utóélete I. (1787—1800.)

Az i helyettesítő szerepének kérdéséről még keményebb a mondanivalója: „I-vel fogyasszuk a' sok e-t a

1 czigányok módjára? Hogy nem szégyenli és nem általlya Dayka ezt tsak meg is gondolni, nem hogy pennájára tenni [62]?" Még a Szilveszter János gyakorlatából ismert izés „. . . mellyen a' Debreczeni és azon vidéki község beszéli, kik minden hosszú é helyett i-t mondanak, egísíg, bíkessíg, szíip, níp 'stb. . . " tűrhető lenne, de végeredményében ,,. . . ez is utálság és tsúfság [63]." Az ű szaporítása sem lenne valami üdvös dolog, a szócsonkítással meg' éppen nem mennénk sokra. Az e egyszerű elhagyása soha nem lesz általánossá, Dayka erre soha „sem veszi az egész nemzetet; de nem is szebb é és nem drágább e Nyelvünknek e' szép Analógiája, mint sem hogy annak mind szép rendét, mind kellemetes hangját elhagyván, olly sok tsufos és illetlen kurtításokat tégyünk Nyelvünkön [64]?" És ezzel vége, „Nitsen több módja a' sok e fogyatásának . . ." Még Dayka sem tud több módot felsorolni. Lehetetlen ez teljességgel, „. . .mert természetéből forgatja ki hasonlíthatatlan gyönyörű Nyelvünket és tsúfosan, 's károsan sérti annak eggy igen szép és könnyítő A.nalogiáját, melly mennél többekben magának megfelelőbb, annál ditséretesebb vaiamelly Nyelvben [65]." Végül az e>ö változás kérdését illetően fejti ki véleményét, amely Dayka szerint az e szaporodásának egyik fő oka. „Azt meg-kell vallanunk — olvassuk Daykánál —, hogy a' Tóttal, 'si Némettel való társalkodás nem kis tsonkulást ejtett néhol nyelvünkön. Ezt meg-mutatnoni nem szükség. Kit-kit meg-győz e' felől önn-tapasztalása. Itt tsak az öt említem. Ezt a' német 's Tót nem könnyen tanúlja-meg ki-mondani, E-re fordul a' nyelve, ha Ö-t, 's E-re, ha Ö-t akar ejteni. Hány vármegyéink vágynák, hol a' Magyar a' Tóttal vagy Némettel nem volna elegyes? Ezek magyarúl meg-tanúltak ugyan imitt, amott, de a' magyar nyelvet a' nehezebb ki-mondásokban Anya-nyelvükhez Szabván, híjjános ki-ejtésöket a' sírba vitték magokkal. Bár tsak el-takarították volna magokkal eggyütt! Által adták gyermekeiknek e' boldogtalan örökséget [66]." Ez a megállapítás is alaptalan — vallja Földi —, „. .mert éppen azon tisztább beszédű magyar Vármegyékben nints ez a' sok ő, ü, úgymint Bihar, Szabolcs, Szathmár Vármegyékben, a' Nagy Kúnságban 'stb. A

! mellyekben legkevesebb a

; Tót és Német [67]." Ha a német, hatás egyáltalán számításba jöhetne, úgy nem a magán-, hanem bizonyos mássalhangzók változása következett volna be, mégpedig egy gy>d változás, mivel a német „. . . a' nagy-ot, wíd-nak, !s nájd-nak mondja . . . [68]." Végül megállapítja, hogy ,,. . . az a' sok ős, ú's beszéd, mellyel ma élnek 's akarnak élni a' Catholicusok, soha sem vólt nemzetséges a' magyarok között, hanem tsak tartományos szóejtés" [69], azaz nyelvjárási jelenség. Ezt a nézetét — mint mondja — már Grammaticájábcín is kifejtette, s itt is ezen az állásponton marad [701. Levelének befejező részében summázza aztán mondanivalója egészének lényegét, így is mondhatnánk talán: bizonyos fokú elvi alapvetését: „Ezek szerént, Barátom, írhatsz valamit Daykának. Én neki magának nem akartam írni, azért, mert vele ezek eránt eggy értelemben nem vagyok. Az emberrel se esmeretségem, se barátságom, Bírójának se vá300-