Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1962. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 8)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: A nemzeti művelődés ügye 1790—91-ben

kott írások módjait tudó emberre találunk? Magok a tanítók sem tudják, mert az őket készítők német emberek. Honnan várjunk tehát nevezetes köznépet, kereskedőket, jó lakosokat, ha azokat szükséges móddal nem tanítják"! [141] Vályi András a nevelésnek hasznait és lehetőségeit társadalmi osztályok és rendek szerint tekinti át. Természetesen a „külömbféle méltóságokkal fénylő tisztes uraságok" legfőbb figyelmének tárgyai, viszont azon a véleményen van, hogy a hivatalviselő és birtokos nemesség gyermekeit ingyen kellene taníttatni. De gondja van Vályinak a középrend, sőt a cselédek és napszámosok nevelésére is. Sajnos, a nemzeti iskolákon kivül nincs olyan iskola, mely ezeket ,,,vagy a polgári vagy a mezei élet módjának okos viselésére készítené." Pedig „ha a közönséges terhet hordozó nép, az országnak számosabb része, így magára hagyattatik, ha ezután is a tudatlanságban és a míveletlenségben marad, micsoda okokból kívánhatnánk a közönséges előmenetelnek virágzását?" Nemcsak a népoktatásnak általában, hanem az élet szükségleteihez közelálló szakoktatásnak a sürgetése is rejlik e nyilatkozatokban. A realisztikus iskolai törekvések a polgárságból indulnak ki Nyugaton. Nálunk magyar polgárság hijján gyengék ezek a törekvések, s amenynyiben szakoktatást sürgetnek, az a mi viszonyainknak s a magyar nemesség hajlamainak megfelelően alsóbb és felsőbb fokon a mezőgazdasági oktatás. A kor uralkodó közgazdasági szemlélete a fiziokratizmus. Eszerint a nemzeti jövedelem egyedüli forrása a föld, következésképpen a leghasznosabb polgárok azok, akik a földmívelés irányítását végzik, tehát a gazdálkodó nemesek, és azok, akik maguk a munkát végzik, tehát a parasztok. A nemesség a jogok birtokosa. Mellette szót emelni felesleges. Annál inkább szükséges a parasztok érdekében szólni s hivatásuk jelentőségét hangsúlyozni, nem ugyan felszabadításuk érdekében, hanem a sokat emlegetett híres mondás értelmében: „Boni pastoris est tondere pecus, non deglubere". „Ez a rend — kezdi Osvald Zsigmond a parasztság dicséretét, Orczy Lőrinc nyomaiba lépve — a közönséges társaságnak a fundamentuma, ez a hazának és a királynak aranybányája, élésháza, ereje. . . ezen áll és nyugszik mindenféle Statusoknak és Rendeknek boldogsága. . . egyáltaljában szükséges, hogy ez a rend, ámbár ez a legszegényebb emberek neméből közönségesen álljon is, de arra a kimondhatatlan haszonra nézve, melyet minden egyéb rendre áraszt, minden más rendek felett legbecsesebbnek tartassék és nemcsak az erőszak és törvénytelenségek ellen hathatósan oltalmaztassék, hanem különös szabadságokkal és jussokkal, sőt még jutalmakkal is gazdagon megajándékoztassék. . . Egy szóval azt mi véljük, hogy ez a szegény község hazáját tömlöc gyanánt, fejedelmet, földesurait és tisztviselőit sarcoltató poroszlók gyanánt tartani ne kénteleníttessék" [143]. Bármennyire is hangoztatják egyesek ekkor már az ipar és a kereskedelem hasznos voltát [143a], Magyarország népeit a bécsi gazdasági politika szinte kizárólag a földművelésre és állattenyésztésre szorítja. Úgy tűnik, mintha azt az ország fekvése és a lakosok természetes 250-