Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1962. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 8)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: A nemzeti művelődés ügye 1790—91-ben

„Reederijkers" néven nyelvi és költői társaságok jönnek létre. A költők lantján felzeng az anyanyelv dicsérete. Striverius 1576-ban minden nyelvek fejedelmének nevezi a hollandot, mely tele értelemmel, erővel és fénnyel, s felruházva hihetetlen édességgel [65]. A magyar helyzethez közelebb áll a 17. század német példája. Németország a 30 éves háború viharaiban ezer sebből vérzik, idegen hadseregek zsoldosai pusztítják, nemzeti egységről beszélni sem lehet. A háború éveiben keletkeznek a német Sprachgesellschaftok, hogy a német egység egyetlen megmaradt biztosítékát, egy jobb jövő egyetlen reménységét, a német anyanyelvet műveljék, tisztogassák az idegen hatások gyomjaitól. J. Georg Schottel nagy nyelvtana, a Teutsche Sprachkunst 1641-ben jelenik meg. Keresi a nyelv ősszavait, melyekből szerinte a német nyelvben van a legtöbb, hiszen a német Európa ősrégi, tiszta főnyelve, a többiek mellette zavaros keverékek, korcsok. A nyelvnek ezt az őserejét meg kell őrizni, mert ettől sok függ a szerencsétlen politikai helyzetben. A német anyanyelv az egyetlen eszköze és záloga a majdan meginduló önálló német nemzeti fejlődésnek. Ezért mondja azt ki általános tételként is Schottel: „Das einzige Band menschlicher Einigkeit, das Mittel zum Guten, zur Tugend und zur Seligkeit und die höchste Zier des vernünftigen Menschen sind die Sprachen." A 17. században a német nyelv valóban ilyen megtartó és összetartó erőnek bizonyult. Akik megtisztításán és fejlesztésén dolgoztak, joggal érezték magukat a német jövő munkásainak [66], Nem hatást akarunk kimutatni a magyar szellemi életre, csupán arra utalunk, hogy hasonló körülmények, lényegileg azonos feltételek mellett azonos következményekkel járnak a szellemi életben is. A nemzetfogalomban már régóta igen előkelő szerepet játszik a nemzeti nyelv. íróink nem is tartják feleslegesnek ezt hangsúlyozni. Batsányi a Magyar Museum szélesebbkörű elterjesztését célzó Tudósításában így írja körül a nemzet fogalmát: „A népeket nemcsak az országoknak határai választják el s különböztetik meg egymástól. A gondolkodásnak módja, az erkölcsök s úgynevezett nemzeti szokások, s nyelv, a törvény, a ruha: ezek tesznek leginkább különbséget közöttek. Ezeken nyugszik, ezek által láncoltatik öszve mindenféle polgári társaság. . . A nyelv pedig különös természeti bélyege s fenntartója minden nemzetnek. Ennek virágzásától, vagy megvettetésétől függ mindenkinek boldog vagy boldogtalan sorsa." A régi Athén és Róma példáját hozza fel, íme „nyelvekkel együtt virágzott szerencséjek, nyelvekkel együtt elfogyatkozott!" [67] Egészen felesleges lenne Batsányival azon vitatkozni, hogy a dolgok logikai és történelmi sorrendje nem ez volt. A lényeg a mi számunkra, hogy a 18. század végén így látták ezt. — A magyarnak éppen elég oka volt ekkor arra, hogy anyanyelvébe, mint mentőeszközbe kapaszkodjék. Gazdasági és politikai téren gúzsba volt kötve. A tudomány és a nemzeti nyelv egyszerre mentőeszközökként jelennek meg szemében nemzetisége megőrzése érdekében. Különben is olyan nagy történelmi tapasztalat állt közvetlenül mögötte, mint II. József uralkodása, nyelvi rendeletei. A germanizáló császári akarat révén egyesek szerint 231-