Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1961. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 7)

IV. Miscellanea - Gyárfás Győzőné: Adatok Bartók Béla életútjához személyes emiékék alapján. (Bartók Béla születésének 80. évfordulójára.)

helyesnek, hát így kellett megírnom, nem tehetek róla, hogy nektek más a véleményetek" — mondta ilyenkor nyugodtan. Az újságokban megjelent kritikák közül csak azok érdekelték, illetve azokat gyűjtötte, amelyek rosszat mondtak róla. Ezek közül a szellemesebbeket élvezettel olvasta fel bizalmas körben. Az emberek csodálkoztak rajta, mennyire hidegen hagyja, ha lesújtó véleményt hall műveiről. Én sem értettem ezt, míg egyszer egy beszélgetés kapcsán megjegyezte: „amíg vannak, akik lepocskondiáznak, érzem, hogy új hangot ütök meg. Ha már mindenki elismer, ez annak a jele, hogy már túlhaladtak". Az emberi egyenlőség olyan természetes volt számára, mint a levegő, amelyet szívott. Rangok, kitüntetések nemcsak, hogy nem érdekelték, de szívből tudott nevetni ezeken a társadalmi sailangokon. .Mikor a Corvin-láncot megkapta, csak fejét csóválta. „Hát ezt minek küldték?" — kérdezte. Mikor figyelmeztették, hogy ezt illik megköszönnie, dacosan válaszolta: „Én nem akartam, nem is kértem, tehát nem is köszönöm meg." A Corvin-láncot bevágta a lomtárba és ebben maradt. Egész életében rendkívül puritán ember volt. Nem ivott, nem kártyázott, nem járt mulatni, sohasem ült kávéházban, mikor megismertem, még csak nem is dohányzott, erre csak később szokott rá. Ételben is rendkívül mértékletes, igénytelen volt, nem törődött azzal, mi az, amit elébe adnak. Lakását faragott székely népi bútorokkal rendezte be. Szép volt, művészi volt és rendkívül kényelmetlen. De nem bánta. Otthonában nem volt semmi, ami művészi sikerekről beszélt volna. Szalagos babérkoszorúk azonnal szemétre kerültek. Ruházatában sem engedett meg magának művészi kilengéseket. Az egyetlen volt, hogy fiatal korában művésznyakkendőt viselt. De ezt takarékosságból tette, mert ezt minden ruhájához fel lehetett venni. A háború végén ezek a nyakkendők kifogytak, újat nem lehetett szerezni, így erről is lemondott. Anynvira ízig-vérig művész volt, hogy elvetette minden külső jelét elhivatottságának. Színházba nem járt, hangversenyre is csak ritkán. Ha valami zenemű érdekelte, elolvasta a kottáját. Moziban talán egyszer vagy kétszer volt életében, akkor is csak azért, hogy megismerje, milyen. Néhány meghitt barátja társaságában szívesen időzött, de többször, mint hetenként egyszer, ezt sem engedte meg magának. Szórakozásokra egyszerűen nem volt ideje. Ügy érezte, elveszett idő minden perc, amit nem a munkájával tölt. A szórakozás csak kikapcsolódás volt, sohasem cél. Nem azért dolgozott, hogy éljen, azért élt, hogy dolgozzék. Azt hiszem nagy áldozat volt számára, hogy ennyi mindenről lemondott. Mert a világon minden érdekelte. Alig volt a tudománynak és művészetnek olyan ága, ami hidegen hagyta volna. A zenén kívül az irodalom és a természet állt hozzá legközelebb. A nyelvtudomány iránti érdeklődésével kapcsolatban van egy kedves emlékem. Egyszer egy kis füzetet láttam nála, gondosan oszlopokra osztva. Az első oszlopban egy latin szó állt, a többiben ugyanannak a szónak olasz, francia, spanyol, román változata. Ezt ő állította össze magának. „Ugye érdekes? mondotta, és a szeme csillogott az izgalomtól — milyen hangváltozás jel.660