Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1961. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 7)

III. Tanulmányok a természettudományok köréből - Dr. Udvarhelyi Károly: A földrajzi táj dialektikus problémái

csolatokat (és kölcsönhatásokat) ki kell mutatni, de nem szabad a kettőt összekeverni. Az emberi alkotásokat, jobban mondva a termelés eredményeit, az országutat, a falut, a várost, — talán még a sütőkemencék „tájhatásra" kialakult sajátos formáját is —, valamint a gyárvárosra jellemző kéményerdőt sajátos „silhouttjével", a füsttel, porral szenynvezett gyárvárosi levegőt — amely különleges színeket okoz az égen —- ma már nem tekintjük tájtényezőknek, csupán gazdasági létesítményeknek, amelyek a természetes tájat eredeti formájából kivetkőztették. IIol van a táj határa A földrajzi táj egyik fő kritériuma, hogy területe van, hogy más tájaktól elhatárolódik. Az elhatárolás alapja már L. Sz. Berg akadémikus ismert tájfelfogásából is kitűnik. A szempont jó: ahol a tájalkotó tényezők azonos ismétlődése megszűnik, ahol új tényezők lépnek előtérbe, ott van a táj határa. A tájhatárok gyakorlati kijelölése mégis nehéz. A. A. Grigorjev a nehézséget abban látja, hogy a táj elmélet végleges kidolgozása még ma is hiányzik, hogy eddig még a földrajzi tájak minőségi differenciálását sem végeztük el. A természetes táj elkülönítésének alapja lehet — mondja — a) az illető terület földtani szerkezete (ma is használatos minőségi fogalmak: „lépcsős táj", „vulkanikus táj"), ámde ez a szempont a földrajzi tájak túlságos elaprózásához, ún. „mikrotájak" tanulmányozásához vezetett. b) Tökéletesebb alap-principium a különbözés elve (a tájban belsőleg: a „hasonlóság foka"), a természeti viszonyok teljes komplexumának az eltérése, amint az sajátos szintézisében mutatkozik. Nem egyszer tapasztaltuk, hogy az ember is az egész összesség hatását érzi meg legelőbb (összbenyomás), amikor a megszokott környezetből egy másik tájba kerül. Sokkal előbb megérzi a táj hangulatát, mintsem analizálni kezdené a tényezők mibenlétét és szerepét. Az egyes tájelemek különbségét és szerepét rendszerint csak a sokat látott, földrajzilag iskolázott, élesszemű megfigyelő veszi észre. Az analízis a különbözés elve alapján — különösen akkor nehéz, ha a táj nem karakterisztikusan határolt, ha egják földrajzi tájból a másikba az átmenet fokozatos. Ez elég gyakori eset. Lássunk például egy természetes tájat: fő alkotó eleme egy erősen tagolt hegység, zúgó patakokkal, sok erdővel. A mellette fekvő másik táj egészen sík, erdő helyett rövidszárú gyeptakaró borítja. A kettő határa nem éles vonal. A hegységről leereszkedő lejtők nem végződnek élesen, csak mind lankásabbá lesznek. A fák se maradnak el minden átmenet nélkül. Az erdő is előbb megszakadozik, állományában több lesz a tisztás, csak azután veszi át az uralmat a rét. A szárazabb éghajlatú síkságon az erdő az, ami nem otthonos a tájban. Itt már csak foltokat alkot és a folyók mentén nyomul előbbre. Végül az utolsó .532