Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1961. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 7)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bihari József: Az orosz vid-kategória kialakulásánaik kérdéséhez

kést а косноти—

касати típusú igék szembeállítása adta meg. Szerinte az előképzőknek nem volt nagy szerepük a vidék kialakulásában, mert az előképzős—előképző nélküli igék ellentéte nemcsak grammatikai, hanem lexikai is. E. Koschmieder [64] elismerve N. v. Wijk azon tételét, hogy a vidék a határozottság—határozatlanság kategóriájából keletkeztek, a vidék kialakulásában döntő jelentőséget az időfaktor felfedezésének tulajdonít (a determinált igékben): kiinduló pont az volt, hogy a jelen idő befejezett aspektussal nem volt kifejezhető. A vidék történeti kialakulásának magyarázatában az N. v. Wijk, J. Kurilovics stb. képviselte irányban halad tovább és először tesz kísérletet annak a kérdésnek eldöntésére, hogyan vált a határozott—határozatlan igék lexikai kategóriája az ige-videk grammatikai kategóriájává [65] V. V. Borogyics. Az ő véleménye szerint a közös szláv nyelv az indoeurópai alapnyelvből mindössze különböző-forma-mutatójú és különböző jelentésű igetöveket hozott magával, amelyeknek jelentésében a tartósság, mozzanatosság, határozatlanság, határozottság stb. lexikai jelentésárnyalatok még nem voltak grammatikai kategóriák. A lexikai jelentésük alapján szembeállítható indoeurópai alapnyelvi igepároknak különösen két típusa vált a későbbiek folyamán produktívvá: 1. a balti és germán nyelvekben a műveltetés és állapot ellentéte (садити — седети, боудити— бъдети). 2. a szláv nyelvekben az állapot és az állapotba való átmenet igéinek ellentéte (седо—седети, лего-лежати stb.). A szláv alapnyelvben ti. ez utóbbi ellentét volt a megindítója a határozott—nemhatározott (определенные — неопределен.) igék szembeállításának, majd ennek a lexikai fogalomnak grammatikalizálódása után a határozottság—nemhatározottság grammatikai kategóriája a befejezettség—folyamatosság kategóriába ment át. Ezt a szláv nyelvterületen végbement fejlődést Borogyics a következőképpen vezeti le: Az első lökést ehhez a történeti folyamathoz az imperfektum (a határozatlan ige múlt ideje) speciális formájának kialakulása adta meg. Az ősszlávban ti. csak egy múlt idő volt, amelynek maradványait a падъ, наде típusú alakok őrizték meg. A szigmás aorisztosz megjelenése után csakhamar nagyon elterjedt, általánossá vált és a múlt idő jele lett: egyfelől kiszorította a mássalhangzós tövű igék egyszerű aorisztoszát, másfelől pedig az -e-, -a- tövű állapotot jelentő igék végéhez járulva, a múltban lefolyt állapot (— az állapot múlt idejének) jelölésére szolgált. Pl. болехъ, седехъ — исках*, рыдахъ. A többi állapotot jelentő ige, vagy a jelentésükben hozzájuk közel álló igék, mint a denominatívák (въровати, беседовати), vagy a határozatlan mozgást jelentő igék (носити, водити, ходити), amelyeknek jelentése „a mozgás állapotában lenni" lehetett az -e-, -a- tövű igék analógiájára kezdték képezni múlt idejüket, mégpedig úgy, hogy (az aorisztosztól való megkülönböztetésül) a szuffixum elé felvették az -e-, -a- tőhangzót is. Vagyis az -e-, -a- leszakadt az igető végéről és az 443