Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1960. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 6)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Dr. Berencz János: A gyermek fejlődési sajátságainak gyermeklélektani értelmezéséről

láskorban is — a materialista világnézet kialakítására, az ateista nevelésre? A tisztánlátás érdekében kiindulásul vessünk egy pillantást arra, hogyan látta a polgári gyermeklélektan a gyermek és a vallás viszonyát. A polgári pszichológusok jelentős része szinte adottságnak, életkori szükségletnek látja a vallásos nevelést. így pl. Stanley HALL a „biogentikai alaptörvény"-re hivatkozással látja szükségszerűnek a kisgyermek vallásos nevelését: a kisgyermek fejlődésében eszerint meg kell lennie a „vallásos korszaknak"' csakúgy, mint az emberi kultúrában. (Más kérdés az, hogy az ilyenféle elmélet mivel magyarázza a serdülőkorú vallásos nevelést. Ilyenkor az előző indokot feledve, más megokolást keresnek és találnak . . .) Vannak pszichológusok, akik elsősorban a kisgyermek érzelmeiben látják a vallásos nevelés alapját. Ezek a szülőktől, felnőttektől való függés, a tehetetlenség érzelmi átélését tartják a vallás gyökerének, forrásának a gyermeknél. Ezen érzelmi motívumok pontosabb meghatározásának persze különféle változatait olvashatjuk polgári pszichológusoknál. Pl. BUSEMANN (Pädagogische Jugendkunde, 1931. — 164. 1.) általánosan fogalmaz: ő egy ismeretlen fennsőbbségének érzésével, szent borzongással magyarázza a vallásos érzést. Az említett „érzelmi elméletekkel" vitáznak mások, akik a vallásos nevelés értelmi motívumait, alapjait helyezik előtérbe. így pl. Ch. BÜHLER szemére veti az érzelmi elméleteknek, hogy a kisgyermeknél olyan erős szorongattatást, szükségletet (seelische Not) tételeznek fel, ami nincs meg. Bühler az érzelmek helyett a kisgyermek ok-keresését teszi meg a vallásos irányultság fő motívumává. Mások arra hivatkoznak, hogy a kisgyermek önmagától, a felnőttek tanítása nélkül is eljut a valláshoz, az állítólagos „animista" „artificialista" szemléletmód külső beavatkozás nélkül is a valláshoz tereli őt. E nézetét képviselte a magyar gyermeklélektanban VÁRKONYI Hildebrand is. (Várkonyi Hildebrand: A gyermekkor lélektana. — Szeged. 1938. — Városi ny. — 169-170. 1.) E gyermeklélektani koncepciót összegezi Várkonyi abban az állításban, hogy „a vallás a gyermeknek elemi szükséglete, mely érzések erejével hat." (I. m. 169. 1.) [31]. A felsorolt polgári gyermeklélektani felfogások sok kérdésben egymást és önmagukat cáfolják meg. Ch. Bühlernek igaza van, mikor az érzelmi elméleteknek szemére veti, hogy nincsenek a kisgyermeknél szükségszerűen a valláshoz vezető érzelmek. Hozzátehetjük, hogy a „függés", tehetetlenség, borzongás stb. érzelme — korántsem velejárója mindenféle nevelésnek. Ha viszont nevelési hibák következtében túlérzékeny gyermekeknél ilyesmi ki is fejlődik — még mindig egyáltalán nem bizonyítható, hogy erre a vallás lenne a gyógyszer. Ellenkezőleg! A megnyugtatóan ható, következetes, reális, szeretetteljes nevelés tehet ilyen esetekben a legtöbbet. Semmivel sem ad jobb megokolást, megoldást Bühler felfogása. A gyermek kíváncsisága, ok-keresése ugyanis mindig a konkréthoz, szemléleteshez tapad és önmagától nem jut el valami „természetfeletti" okhoz, magyarázathoz. Hogy ilyen következtetéshez eljusson a gyermek. 64