Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1960. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 6)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Dr. Chikán Zoltánné: Radnóti Miklós eclogáinak nyelvéről (Szempontok a főiskolai nyelvészeti gyakorlatokon folyó nyelvi elemzéshez)

Ebben az eclogában sincs párbeszédes forma, de — akár a III. eclogában — itt is megvan a második személy: a drága barát. Az eltűnése miatti bánat itt elnyom minden más érzést, itt nincs más, csak a fájdalom . . . VII. ECLOGA (1944) A költő egy este hangulatát örökíti meg. Az est homályában feleségére gondol, remélve, hogy legalább álmában eljuthat hozzá. A költemény megszólító jellegű kérdőmondattal kezdődik: Látod-e, s néhány sorral lejjebb megismétli és személyessé teszi a megszólítást: látod-e, drága? A költemény első két sorából pontosan megtudjuk, kinek, mikor, hol írta a költő. Az idő: alkonyat, a hely: a szögesdróttal beszegett vad tölgykerítésen belül fekvő barakk. A vad tölgykerítés mint pregnáns kifejezés művészien utal a hely zordságára, az őrök vadságára; hiszen a kerítésnek is az a feladata, ami az őröknek: elzárni azt a boldogtalan embercsoportot az édes otthoni tájtól. A szögesdrótos, súlyos tölgykerítés, a barakk azonban lebegő lesz, könnyűvé válik, ha sikerül megszabadulni nyomasztó tudatától a hazagondolás perceiben. Lassan-lassan eltűnik a drót: felszívja az este. Rendkívül szemléletes kifejezés* szinte érzékelhető a lassú sötétedés. A rabság keretét elereszti a lassú tekintet. Mély realitásról tesz tanúságot az igei állítmány, a megszemélyesített kép. De hiába tűnik el a sötétben a kerítés, az ész, az ész az tudja a drót feszülését. A nyomatékosan megismételt alany erősen hangsúlyozza: a rabság tudatától nem lehet szabadulni. Itt következik a második megszólítás, amit a költő már személyessé tesz. mintegy maga mellé képzelve azt, akihez beszél, s akihez oly meghitten szól, mintha ott ülne mellette. A nappali kemény szenvedések (megtöretett testünk) csak ilyenkor oldódnak fel, a képzelet is ilyenkor szabadul csak, amikor az álom, a szép szabadító (a hátravetett jelző igen szemléletes azonosítás), feloldja a fáradtságot, szenvedéseket. S mi is lehetne a vigasz, az erőt adó: a fogolytábor hazaindul ilyenkor. — A megtöretett testünk szerkezetben az igenévi jelző azt érzékelteti, hogy nem önként, szabad akaratukból dolgoznak itt az emberek: erre utal az igenévben lévő műveltető képző. Ez a szerkezeti forma régmúlt időket idéz. Mintha a XVII. században lennénk, és a rabságba hurcolt prédikátorok siralmas énekét hallanánk. Azok is egy eszméért szenvedtek, és vállalták sokszor a vértanúságot is, akár Radnóti, de a megtöretett testben töretlenül élt a jobb világba vetett hit. A képzelet, az álom, a szabadulás eszményi, boldogító légköréből a realitás prózai talajára lépünk, amit a határozós szerkezetek fejeznek ki: „Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra." 38