Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1960. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 6)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Lökös István: Vitkovics Mihály szerb—magyar kapcsolatairól

házból L. I.) elsőnek, sőt mindeddig egyetlen írónak hibásan állította, és ő utána többen is helytelenül tartották" [58]. Ezután történelmi adatokból kiindulva igyekszik vázolni a szerbség és magyarság évszázados kapcsolatait, majd rátér az óhitű írók működésének ismertetésére. Történelmi áttekintésében utal arra, hogy ,,.... a szerbiai, dalmátiai, bosniai és rasciai nép még Árpád alatt a magyarokkal ... összetársalkodott. .." [59]. Később a magyar és szerb uralkodó családok között rokoni kapcsolatok is jöttek létre [60], ugyanis „II. Gejzának felesége szerviai királynak, Istvánnak lyánya volt. Úgy Dragutin, szerviai király 1271-ben IV. István, magyar királynak leányát, Erzsébetet, vette feleségül. Gara Miklós palatínus szerviai királynak, Lázárnak leányával, Helénával kelt egybe" [61]. Ezen adatokra hivatkozva teszi meg aztán azt a megjegyzését, hogy „Ezen nép közül hogy sokan magyarul ne tudtak volna beszélleni és írni, feltenni is igen nagy előítélet lenne" [62]. Ezek után veszi sorra mindazon óhitű írókat, akik előtte magyar nyelven írogattak. Többi között például Muskatirovics Jánosról (Jovan Muskatorivic) ír, aki „Pest városának volt senatora [63], s aki egy negyvenöt lapból álló hasznos, gazdasági kérdésekkel foglalkozó munkát írt szerb léttére magyar nyelven: „Rövid gondolatok azon módok iránt, melyek szerint kedves magyar hazánkat jó féle hússal és hallal állandóan lehetne segíteni, s a húsnak fogyatkozását, következendőképen a becsúszott drágaságot eltávoztatni. Irta Muskatirovics János, pesti senátor és Magyarországban s a hozzátartozandó tartományokban hiteles prókátor. Budán, nyomtattatott a királyi universitás betűivel, 1804" [64]. Szemelvényt is közöl a műből, amelyből kitűnik, milyen elgondolások vezették a szerzőt a műve megalkotásához: „Minden jó hazafinak kötelessége hozza magával, hogy a mennyiben a közjóban szolgálhat, azt el ne mulaszsza" [65]. E nemes gondolkodásról valló nyilatkozás méltán nyerhette meg a magát magyarnak valló, de szerb voltát sohasem tagadó Vitkovics tetszését. És jegyezzük meg azt is, hogy igen találóan választotta meg Muskatirovics művének illusztrálására a fenti idézetet. Persze, szóvá kell tenni azt is, hogy Vitkovics válagatás nélkül foglalkozik minden előtte író „óhitű" íróval, amelynek eredménye az lett, hogy belekerült a névsorba, Alexovics Vazul is, aki pedig köztudomású, hogy a felvilágosodott gondolat legádázabb magyarországi ellensége volt. Igaz viszont, hogy a szerző bizonyos tárgyilagossággal nyúlt ehhez a kérdéshez, amikor a következő megállapítást eszközölte Alexovics jellemzésére: „Az ó-hitűek közül tudtommal Alexovics Basilius egri fi, azután paulinus, volt a legelső, a ki magyar nyelven sok jeles munkákat napfényre bocsájtott. Ezek közönségesen ösmérttek, és a papi rendtűi kedvesen elfogadtak lévén, azokról itten kitérjedőleg szóllani felesleges volna" [66]. Hogy ez a „szóllani felesleges volna" tulajdonképpen mit rejt magában, rem tudhatjuk. Annál kevésbé, mivel az egyházról, a papokról alkotott véleménye (és itt a katolikus egyházra gondolunk) nem mindig egyértelmű. Egyet azonban meg kell jegyeznünk föltétlenül: nem valószínű, hogy különösebben rokonszenvesnek találta volna Alexovics személyét és életművét az a Vitkovics, aki mint 296