Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1959. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 5)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és történettudományok köréből - Kocsis Károly: A modalitás kifejezése az orosz és magyar nyelvben

Viszonyuk az ítélet és mondat viszonyához hasonlítható. Ahogy az ítélet a gondolkodás egyik alapvető formája, a mondat pedig mint nyelvi forma a beszéd alapvető formája, épp úgy a logikai módozat a gondolkodás sejtjének egyik összetevője, a nyelvi modalitás pedig a mondat egyik alkotó elemének, az állítmányiságnak kifejezésére szolgáló nyelvi eszköz. A két fogalompár tartalmában is hasonló különbségek mutatkoznak. Marxista logikusok és nyelvészek egybehangzó véleménye szerint minden ítélet nyelvi formája mondat, de nem minden mondat fejez ki ítéletet (többek közt a kérdő és felszólító mondat). Ehhez hasonlóan a nyelvi modalitás jelentésköre is szélesebb, mint a logikai módozaté, amennyiben a valóságon, szükségességen, lehetőségen kívül kifejezi a közlésnek különféle árnyalatait a nyilatkozatban tükröződő valósággal kapcsolatban (kikerülhetetlenség, kívánatosság, buzdítás, kérés, tanács, parancs), a beszélőnek a közlés tartalmához való viszonyát (hitelesség, hihetőség, kétség, bizonytalanság, megengedés stb.), a beszélő célját (kijelentés, kérdés, felszólítás), valamint azt is, hogy állítja-e, vagy pedig tagadja a beszélő a valóságot, lehetőséget, szükségességet. A burzsoá nyelvészek felfogása szerint a modalitás fogalmának köre egyrészt szűkebb, másrészt szélesebb annál, amit fentebb vázoltunk. Szűkebb annyiban, hogy a burzsoá nyelvtudomány a modalitás határán kívül állónak tart minden olyan mondatot, amely „objektív eszmét fejez ki, amelyben a szubjektív viszonyulástól független valóság tükröződik, mint pl. ,,A víz oxigénből és hidrogénből áll." A burzsoá nyelvészek jórésze, köztük KLEMM A. is, néhány neves orosz grammatikus is, mint pl. D. N. OVSZJANYIKOV—KULIKOVSZKIJ, A. M. PESKOVSZKIJ, kivonja a modalitás fogalma alól azokat a közömbös intonációjú (elbeszélés, közlés, leírás, következtetés) mondatokat, amelyeknek igei állítmány a jelentő, vagy azzal egyenrangú módban van, sőt egyesek általában amodálisoknak tartják azokat a mondatokat, amelyeknek állítmánya jelentő módban van, s csak a feltételes és felszólító módú igealakokban állapítják meg a beszélő szubjektív viszonyulását a cselekvéshez. Pedig hát a valóság módozata és a hozzá való szubjektív viszonyulás épp oly „modalitás", mint a lehetőség vagy szükségesség, nem is szólva arról, hogy az a mondat, amelynek állítmánya jelentő módban van, az intonációtól vagy más, modalitást kifejező nyelvi eszköztől függően, éppen nem mindig a valóság modalitását fejezi ki, mint pl. „Posol!" — „Már itt se vagy!" „Mozset bity, ti prav." — „Talán igazad van." Másfelől bővítik a burzsoá nyelvészek a nyelvi modalitás fogalomkörét, amennyiben nem tesznek különbséget a modalitás kategóriája és a beszéd szubjektív-expresszív formái között, s a modális árnyalatok kifejezésmódjának elemzésével együtt tárgyalják a szubjektívexpresszív, érzelmi modalitás (várakozás, remény, nyugtalanság, közömbösség, meglepődés, öröm, elégedetlenség stb. kifejezéseknek szintaktikai és lexikai formáit. Nyilvánvaló, hogy az ember valamilyen érzelemmel mindig reagál a valóságra. Érzelmet vált ki belőle az a gondolkodó tevékenysége is, amellyel a valóság jelenségei közti viszonyo8* 64