Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Berzy András: A realista ábrázolás kérdései Belinszkij irodalmi kritikáiban

a kritikusokkal, akik a művészetben a »világiasságot és eleganciát« prédikálják, s az irodalomra »divatos frakkot és fehér kesztyűt« akarnak húzni. Ebben az állhatatos küzdelemben jut mindenekelőtt és legélesebben kifejezésre kritikájának demokratikus jellege. Harcot indít azért, hogy az irodalom a nép javát szolgálja. Ezért tulajdonít nagy jelentőséget többek között az újságírásnak is, amelynek feladatát a műveltség széleskörű terjesztésében jelöli meg. A felvilágosító Belinszkij ebben látja a társadalmi haladás útját, a kultúrát és népet nem elválasztani, hanem összekapcsolni kívánja, is ezzel a kulturális demokráciával a politikai demokráciát készíti elő. Az irodalmi kritika feladatát egyegy író életművének sokoldalú és összefüggő feltárásában, a konkrét történelmi fejlődés menetébe való beállításban jelöli meg, hogy ezáltal is tudatosítsa az irodalom és az egyes írók működésének a társadalomra gyakorolt hatását. Irodalmi elemzéseiben már kezdetben kirajzolódnak egy olyan kritikai módszer körvonalai, amely az esztétikai elemzést a tartalmi, történeti elemzéssel összhangban végzi el. Az esztétikai és történeti módszernek ez az összhangja rövid időre csak akkor bomlik fel, amikor Belinszkij a hegeli filozófia szellemében a valósággal való megegyezés ideológiájába tévedett, a valósággal való megbékélés és kiegyezés súlyos világnézeti válságába jutott. Ennek megfelelően úgy vélekedik, hogy a művészet célja önmagában van s az a valóban művészi alkotás, amely kibékíti az embert a valósággal. Kritikáiban nem az objektív valóság visszatükrözését kérte számon az alkotástól, hanem az egyoldalú idealista esztétizálás zsákutcájába tévedt. Mindez kritikáiban úgy jut kifejezésre, hogy az irodalmi alkotástól csupán idealista elveinek igazolását veszi számon, elítéli az író bíráló jogát a művészetben, szembeszáll a tudatos irányzatossággal, elveti a szatírát mint tendenciózus műfajt, s korának irodalmi valóságát a klasszicizmus és romantika békés együttműködéseként szemlélte és fogta föl. A fordulat ebből a válságból akkor következik be, amikor leszámol a »megbékélés« ideológiájával és annak idealista alapjaival. A negyvenes évek elejétől kezdődően felülvizsgálja viszonyát az idealista filozófiához, s felfedezi és tudatosan végig is viszi egész munkásságában azt, hogy Hegel filozófiájában és esztétikájában kiáltó ellentmondás van a rendszer tudománytalansága és a módszer tudományos természete között. Kíméletlen bírálatban részesíti Hegel misztikus eszményeit és reakciós rendszerét, s a materialista dialektika irányában fejlődik tovább, majd a negyvenes évek közepétől végérvényesen átmegy a filozófiai materializmus álláspontjára. Működésében ez lesz a forradalmi demokratikus eszmék, a harcos materializmus, a teljes kibontakozás periódusa. Belinszkij kritikusi fejlődése szorosan összefügg társadalmi érdeklődésével. A művészetről vallott felfogása, irodalmi kritikáiban kibontakozó művészelmélete hasonló fejlődési folyamaton ment keresztül a romantikától a realizmusig, a felvilágosító jellegű kritikai tevékenységtől a forradalmi demokratizmusig. Az idealista filozófia és esztétika korlátait áttörve, továbbfejlődésénekaz lesz egyik döntő megnyilvánulása, hogy a gogoli szatirikus társada269-