Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedy Lajos: Bessenyei elődei és kortársai. (Adalék a magyar felvilágosodás történetéhez)

folyó beszéddel való élé-adására alkalmatos ne lehetne? Nem! A magyarok akármely tudománynak megtanulására szint oly alkalmatosak, mint Európának akármely nemzete ... A magyar nyelv is korántsem olyan szegény, milyennek sokaktól gondoltatik; legalább elég gazdaggá tétettethetnék. ha annak formálására s bővítésére nagyobb szorgalmatosságot fordítanánk, mint sem eddig fordíttatott. Azok a nyelvek, amelyek most a leggaz dagabbaknak tartattatnak, nem oly igen régen szint oly szegények vóltanak (ha nem szegényebbek), mint a mienk most... És miért ne lehetne a mi nyelvünket szint olyan tökéletességre vinni, ha annak bővítésére s pallérozására ilyen formán igyekeznénk?" A legfőbb akadályt abban látja Tordai, hogy nálunk a műveltségnek és a tanulni vágyásnak az ösztöne nem él, „következésképpen semmire nagyobb fösvénységnek indulatjával pénzünket ki nem adjuk, mint ez vagy amaz könyvek megvételére. Erre nézve a mi tudósaink alig mernek könyvek írásával próbát tenni; és így népünknek nagyobb része maga természeti durvaságában s a magyar nyelv is a maga szegény állapotjában megmarad." — Olvasta Bessenyei György valaha is Tordai Sámuel fordítását, illetve annak előszavát? Nincs rá adatunk. De miért ne érlelhetett volna a magyar társadalom klímája Erdélyben és Bécsben hasonló gondolatokat egy olyan témáról, melyet a nemzeti közvélemény már kétszázötven éve vitat, melyről az írástudók, papok, literatorok maguk között feltehetően sokat beszélgettek, elbúsulva a sokszor keserű magyar sorson? Tordainál (és másoknál is) sok minden megvan már, amit Bessenyei kultúrpolitikai röpirataiban 1778 és 1781 között rendszerez, szárnyakat kölcsönözve a gondolatsornak a felvilágosodás hitvallásától. Az 1770-es évek elején valóban fellendülés tapasztalható a magyar tudományban és irodalomban, vagy mint akkor együtt nevezték, a magyar literatúrában. A nevezetesebb munkák, többnyire fordítások, szerzői mind hivatva érzik magukat arra, hogy feleletet keressenek, magyarázatot találjanak, miért indult oly nehezen a literatura, „a gusztus", a „jó íz-érzés", vagyis a jó ízlés, szóval a kultúra ügye a magyarok között. Az erdélyi főúr, Teleki Ádám lefordítja Corneille híres tragédiáját, a Cid-et [37] 1773-ban. Előszavában kénytelen a drámairodalomnak és a magyar színjátszásnak szinte teljes hiányát megállapítani. Pedig, fordul olvasójához, „nem lehetsz . . . nemzetednek oly kegyetlen és igazságtalan ítélője, hogy ezt akár az elmének tehetségeire, akár a testnek munkáira nézve más nemzeteknél alábbvalónák ítélhesd. Az magyar nyelvnek szükségét s az erős indulatok nyomos kifejezésére való elégtelenségét sem hántorgathatod, mert félő, hogy azzal magadat elárulod, hogy még született nyelvedet sem tudod." Mi hát elmaradottságunk oka? Tovább kutatva, az erős magyar érzésű erdélyi mágnás mái' nem hajlandó elfogadni a régi, de még sokáig hajtogatott és viszonylag kényelmes magyarázatot, !hogy „az időknek mostóhasága" és a „sok viszontagságok" mindennek az okai. Máshol kell keresni az okokat, hiszen lám „ma is sok magyarok német vagy francia comoediásokat sok költséggel tarthatnak, magok nemzetekből valókat miért nem formálhatnak?" Fájdalom, vádolja meg elsősorban a tehetősebb nemeseket 9.5