Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: A szép magyar beszéd. (A magyar beszédművelés és beszédnevelés fejlődéstörténete)

Már Medgyesi Pál »Doce nos Orare quin et praedicare...« [12] című és Bártfán 1650-ben megjelent munkájában szót ejt »a predicallasoknak Módja felől« is. A magyar beszédnevelés történetének írója is feltétlenül számontartja az élőbeszéd technikájára vonatkozó nézeteit, tanításait. A legfontosabbakat itt is idézzük: »Két rendbeli természetű emberek vannak: némellyek bő szavuak, könnyen, sőt ugyan mint eggy ön kéjén folynak a szók töllök, mások ellenben szűk nyelvűek, nehezen jő külömb-féle szó és szóllás nyelvekre . . .« Könyvének a declamatioról szóló fejezete, a beszéd elmondására, az ejtésre vonatkozólag is közöl utasításokat. A beszédnek »nem kell lenni habahurgyának, egy lineán folyónak, lassúnak, nótázó- vagy álmodozónak«. A helyes beszéd technikájára vonatkozólag azt írja elő, hogy a be-; széd »ne legyen lassú, késedelmes, igen pörgő., hadaró«, ne beszéljünk »a szó hangjainak egyformán ejtésekkel«, ha^em »follyjék beszédünk természet szerént-való, közmagyaránvaló hanghordozással«. A homiletikák tárgyuk és gyakorlati célkitűzésük természete szerint az egyházi szónoklattan kérdéseit helyezték előtérbe, de valamenynyi ilyen természetű munka a beszédtechnika kérdéseit is felveti. Sajnos, mind gyérebben értekeznek a beszéd technikai oldaláról a modernebb ilyen tárgyú munkák, s ez annál is feltűnőbb, mert a fonetika önálló tudományággá fejlődése folytán nagyobb segítséget és útmutatást kaphattak e homiletikák írói. mint elődeik [13]. A régi homiletikák közül még Tóth Ferenc munkáját kell kiemelnünk: Homiletika a címe, s első kiadása Győrben, 1802-ben jelent meg [14]. Ez a munka is gátat kívánt emelni a kálvinista prédikátorok — a magyar beszédkultúra és beszédnevelés szempontjából is káros — beszédmodorának. Ez a beszédmodor ui. lassan-lassan mind szélesebb körben terjedt. Fáy András a tanú arra, hogy különösen az iskolákban, a tanárok és a tanulók beszédében jelentkezett e természetellenes beszédmodor. Az egyetemes beszédkultúra szempontjából is kívánja »Óramutató« című, 1842-ben megjelent munkájában, hogy »ideje volna, hogy oskoláinkban kissé tovább mennénk immár a szabad és mégis iúlság nélküli előadásig«. Elítéli a protestáns prédikátorok természetellenes beszédmodorát is. Mi jellemezte ezt a beszédmodort? Kenetteljesség, éneklés, erőltetett affectatio, öblögető, gurgulázó hangvevés, monotonia. — Fáy jellemzése szerint: »gyakran ugyanazon egy quintán vagy octávon megy az egész prédikáció végig s kellemetlen monotoniává válik, s a pap sokszor természetellenileg reszketteti szavát s erőlteti a tájejtést«. Ez a beszédmód »valóban fáj a becsületes füleknek«. Az egyetemes beszédkultúra és beszédnevelés ügyét is szolgálta tehát Tóth Ferenc, amikor feladatának tekintette, hogy a fentebb ismertetett beszédmodorosságról leszoktassa szónokainkat. Ma is helytálló megjegyzései: 1. A magyarul helyesen és szépen beszélőnek »szükség tökéletesen tudni az anyai nyelvet«. 2. Szükség a beszédben az »illendőség« is. 3. Vigyázni kell a hangra, vagy a »beszéd illendően való hordozására«. 4. Szükséges a jó orgánum, »a jó beszédműszer«. 5. »A hang vagy kimondás (ejtés) tiszta legyen, az orrból s megszorított torokból, s a fog közül való beszélés, a hebegés, rekedezés, hadarászás, gagyogás stb. 8