Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Harsányi Zoltán: Péterfy Jenő a képzőművészetről

»Munkácsy művészi lényében mindig volt ily parancsoló közvetlenség, csakhogy mi eddig ezer kifogás közt szenvedtük hatalmát, ma önként hódolunk. Megtörhetlen eredetisége, tüzes természete legújabb művében épp annyira megtisztult a salaktól, amennyire művészi képessége nagyobbodott. Munkácsy népéletből vett alakjai még készületlen, forrongó lényéről tesznek tanúságot. A tűznek nagy volt a füstje. Kormos lett tőle a művész vászna; az erő, mely alakjaiban buzogott, arcuk izmait szögletessé, a tagokat nehézkessé tette, a kifejezést néha durvának mutatta. S ott volt képein a még művészivé nem vált fölös erő — az a homályos colorit, melyet második képétől kezdve már — modorosságnak nevezett a hamar kész ítélet.« [12]. A kép azért is különösképpen a Péterfy Jenő ízlését kielégítő művészi alkotás, mert távol áll minden nagyzolástól, fellengzőségtől, romantikától. Nem vagyunk távol az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy Zichy képének elsősorban romantikus vonásai váltották ki ellenszenvét. Arról beszél többek között, hogy 100 festő közül 99 Az elveszett paradicsom fenségét is oda festette volna a képre. Legalább is egy angyal képében költői géniusznak. Munkácsy azonban: »A realizmus tic-jével azon oldalt kapta fel Miltonból, mely őt legközvetlenebbül érinté, s innen kiindulva teremtette meg képe egész kompozícióját.« [13]. III. A két nagy képelemzés után vessünk egy pillantást két könyvismertetésére. Mind a kettő nagyon jellemző tényeket árul el művészetszemléletéről. Ruskin: Velence kövei című munkájáról szól az egyik [14]. Ez a könyv — világosan és röviden kifejezve — felbőszítette Péterfyt. — Több oka is van alig leplezett ingerültségének. Az első, hogy minden kenetes szózat eleve ingerli, és Ruskin anglikán prédikálása elég tápot adott ilyen irányú ingerültségének. A másik a Ruskin papos nézeteiből származó művészetszemlélet. Végül, de nem utolsó sorban az, hogy Ruskin egészen különleges elvakultsággal támadja a renaissance művészetét, Péterfy imádatának a tárgyát. »A szép renaissance palotában, nagy termeiben, árkádjaiban, bámulatos arányaiban, finom ékítményeiben nem az emberi szellem egy új megnyilatkozását látja, mely nélkül igen elszegényülne a történet, hanem istentől elhagyottságot, romlást, képmutatást, üres, lelketlen látszatot . . . Velence hanyatlásának más oka nincs, mint az ott beálló vallástalanság. Mire volna szemügyre venni a többi Európa állami alakulását, az olasz respublikák versenyét, a kereskedelmi gócpontok változását, földrajzi felfedezések hatását ...« [15] jellemzi tömören, világosan a könyvet. Végül abban foglalja össze következtetéseit, hogy a könyv téves felfogása, és ebből eredő hamisításai miatt művészettörténetileg nem sokat ér. »Lám! A jámbor ihlet, a művészi elfogultság is lehet néha a lelketlenségig igazságtalan.« [16]). Ruskin azonban nagy stílusművész is. És ez érdeme a könyvnek. »A könyvet ma csak irodalmi tulajdonságai tartják föl69