Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

Miscellanea - Berzy András: Juhász Gyula elfeledett verse

JUHASZ GYULA ELFELEDETT VERSE Az alábbi Juhász Gyula versre kutatásaim közben bukkantam rá a Budapesten megjelent (Magyarság című napilap 1926. január 31-i számában. A vers szépen példázza Juhász Gyula költészetének a húszas években elmélyülő lírai realizmusát aniniaik tartalmi és foirimai eredményeivel együtt. A vers kezdő strófája, a nyitány mozgással, eleven lüktetéssel indul, de tüstént átadja helyét a nyomába lépő idilli hangulatú képeknek. Ebből a szerkesztési elvből: a mozgással teli sorok és a kemény mozdulatlanságot, nyugalmat hordozó lírai képek kontraszt-hatásából csap föl és értelemhez szóló pontosssággal összegeződik a gondolati általánosítás: a társadalom nyomasztó világából menekülő paraszti bizalmatlanság, a befelé forduló hangtalan Iközöiny. Jellegzetesen Juhász-verssel állunk szemben, költői realizmusának egyik kiemelkedő szépségű megnyilatkozásával. A költemény egyes érzelmi és hangulati rezdülései, eleven, lírai képeiből kibomló gondolati elemei önkéntelenül is a Tápaii lagzi. Magyar tél, Szaikállszárító, Este az Alföldön című és a velük rökonzengésű Juhász-verl&ek táj- és életikép művészetét, népével való érzelmi és gondolati egybeforrotitságát idézi emlékezetünkbe. Minden bizonnyal ezekkel egyidős. Az ismert Juhász-köteteket és gyűjteményes kiadásokat stb. átnéztem, de sem más cím alatt, vagy más változatban nyomát sem találtam, ezért is adunk nagyobb nyilvánosságot eninek a versnek. Magyar János a bakon Körötte víg vásári tarkaság van Sok mutatványos mókázik javában, ígéret puffog, játékpuska durran, A hinta leng a szédítő azúrban. János nyugodtan és hallgatagon A vásár szélén gubbaszt a bakon. Magára húzza jól öreg subáját S tekintete a távolokba vág át. A földeken jár ballagó esze. Hol dallam néki növő fű nesze. Hol csöndes és derűs a végtelenség És boldogok a békés naplementék. Mert nincs a földön semmi panoráma. Mely szebb lehetne, mint az ő határa. Hol verejtéke áldását aratja S hol fáradt testét egykor visszaadja. János csak vár, csak hallgat a bakon. Az örök élet ő, a nyugalom. Egy ezer évnek fénye, árnya arcán S elnéz közönnyel a világ piarcán. Közli: BERZY ANDRÁS 543