Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: A szép magyar beszéd. (A magyar beszédművelés és beszédnevelés fejlődéstörténete)

Ugyancsak a Nemzeti Nőnevelés »A beszéd élet- és lélektana« című cikkében [88] a sok általánosság emlegetése keveredik tudománvtalan megállapításokkal. Ez annál is inkább elszomorító, mert a megfelelő magyar szakirodalom a beszéd élettanával kapcsolatban is több értékes szakmunkát tartott már ebben az időben is számon. Elég csak Klug Nándor »Az emberi hang és a beszéd« című munkáját említenem [89]. A szerző célja az volt, hogy leírja »azt a mechanizmust, mely az énekés beszédhang képzésénél hangadó szervünkben működik«. Ugyancsak értékes eligazítást kaphatott volna a Nemzeti Nőnevelés cikkírója a beszéd élettanára vonatkozólag. Ónodi Adolf »A hangképző központok kórtanáról« című írásából is [90]. Ónodi különben az 1890-es évek végén több népszerűsítő előadásban is ismertette a beszédnevelés, a beszédtechnika legfontosabb kérdéseit. A Fővárosi Lapok [91] külön is megemlékezik előadásainak gyakorlati hasznáról, a gyermek beszédtanulásával s a beszédet zavaró betegségekkel kapcsolatos megjegyzéseiről. A beszéd, a helyes magyar beszéd ügye társadalmi problémává nőtt, de az iskolai beszédnevelés eredménytelensége elszomorító. Az élőszóbeli előadás kérdéseit is tárgyaló kortárs könyvében olvashatjuk: »A felsőbb osztályok tanárai szomorúan tapasztalják, hogy midőn növendékeik elhagyják a gymnasiumot, vagy reált, kilenctized részök sem tud valamit tisztességesen elmondani, mégkevésbbé elszavalni.« [92]. Az 1895-ben kiadott közoktatási miniszteri rendelet is azt állítja, hogy »a vizsgálatra álló ifjak nem rendelkeznek az előadói képességnek azon mértékével, melyet ily korban levő tanulóktól nyolc évi középiskolai tanulmány után méltán el lehet várni«. [93]. Ajánlja is a rendelet, hogy az iskolákban adjanak nagyobb teret a beszéd művelésének is, gyakorolják a tanulók gyakrabban magukat a szabad előadásokban, s részesítsék a tanárok előnyben a feleltetés alkalmával az összefüggő beszédet is. A tudatos képzés hiányát is többen elpanaszolják ezekben az években, annál is inkább, mert ismeretessé vált, hogy az 1900-as évek elején a németeknél kifejlődött, illetőleg fellendült Sprechkunde nagy súlyt kíván fektetni az egyén szóbeli kifejező képességének iskola fejlesztésére is, s ezért bevezették az iskolába a beszédrenevelést (Sprecherziehung) is. A beszéd technikájával, a beszédnevelés kérdéseivel foglalkozó több szakmunka is jelent meg ez időtájt a német szakirodalomban [94]. Sajnos, a megfelelő magyar szakmunkák alig ismerik ezt az irodalmat, még kevésbé ismertetik. »A Gimnáziumi Tanítás Terve« (1899) éppen csak érinti a helyes magyar beszéd és a pontos kiejtés tanításának kérdését, s mindössze ennyit mond róla: ». . . magától érthető követelmény . . ., hogy mindegyik tanár élő szavában a nyelvtani helyesség és a jó ízlés példáját adja növendékeinek«. Az »értelmes előadás«-ról szólva, csak ennyit jegyez meg: »Kiválóan az értelem szerinti hangsúlyozásra kell a figyelmet fordítani«. A hangtan iskolai tanításával kapcsolatban ezt olvashatjuk: »A hangtanból előre kell bocsátani annyit, amennyi a helyesíráshoz és az alaktan tanításához szükséges.« A helyes magyar kiejtésre nevelést meg sem említi. 34