Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: A szép magyar beszéd. (A magyar beszédművelés és beszédnevelés fejlődéstörténete)

kiejteni«. A beszédben a »szerfölött], sietés azon hibába is vezethet, hogy a beszélő nem fog minden hangokat világosan, a fül által fölfoghatóan kiejteni«. Érdekes megállapítása, hogy a beszédben lényeges »az irály helyes hangzata« is, mert »az egyes hangok is képesek az irály tökélyét emelni...» A nyelvi ízlés és a hangesztétikai szempontok figyelembe vétele alapján emel szót az e hangok fonémterheltségének megszüntetése mellett: A magyar nyelvben, mint tudva van, igen sok az e és ámbár ennek háromféle árnyéklata van (e, e, é), éles sipítást okoz .. ., e hibától legcélszerűbben az által óvhatja meg magát a szónok, ha a közép e helyett ollykor a némelly vidéken helyette mindig használtatni szokott ö-t használja.« A nyelvi kultúra nagyobb igényeinek megfelelően az élő beszéd kultuszának hathatós istápolói a magyar »szavalattanok» szerzői is. Briedl Fidél »A' szavalatról« című értekezésében [32] (1840) a magyar beszédművelés szempontjából is sajnálatosnak tartja, hogy »a szavalás nemcsak kisebb, de fönebbi iskoláinkban is majd végkép elhanyagoltatik . . .«, pedig a szavalás egyik legjobb eszköz arra, hogy az iskolákban »értelmesen, tiszta hangejtéssel szóló embereket« neveljünk a társadalom számára. Beszédtechnikai vonatkozásban is értékes megjegyzései között olvashatjuk: a szavalónak szüksége van »szabályszerűleg ki művelt nyelvműszerre, ne legyenek fogai rendetlenek.« A szavalónak a világos és kellemetes kimondás is épen olly mellőzhetetlenül szükséges, mint a teljes, hajlékony, s bájos hang . . . »melly folyton olly hatalmában álljon, hogy azt a legnagyobb gyengédséggel vagy erővel, a' hangok s hangmenetek legkülönfélébb változékonyságában az előadandó indulat, lelkiállapot, vagy festendő Charakter szerint módosíthassa . , .« Amint látjuk, Briedl az élő beszéd akusztikai tényezői közül nemcsak a hangejtésre, hanem a hang zenei magasságának változására, a hanglejtésre is gondolt »a hangmenetek« változékonysága nagy szerepének kiemelésében. A szavalattanok szerzői általában sokat emlegetik a »hangmenét«, »hanghordozás«, »hangváltoztatás«, »hangváltás« műszavakat, s ezek gyakran magukban foglalják a hangsúlyra és a hanglejtésre értendőket egyaránt, de az is kétségtelen, hogy a mai műszóval (a hanglejtéssel) jelzett élőbeszédi sajátságra gondolnak elsősorban. Nagy Márton »Szavaló tanítók és tanulók használatára«, Pesten 1845-ben megjelent könyvében a szép magyar beszéd és a szép szavalás követelményei között említi; az erős mellet, az egészséges tüdőt, a tiszta kiejtést és a »jelek« pontos megtartását, azaz a megfelelő hangsúlyt, hanglejtést: A vonás vagy kettőspont láttán »úgy kell alkalmazni (a hangot), hogy kitessék, a gondolat még nincs egészen befejezve. A végponttal ellenben levisszük a hangot, minthogy a tökélyes értelemhez már mi sem tartozik. — A kérdésjelnél megugrik a hang; a felkiáltás jelnél pedig mellünkből emelkedik fel. . .« A szavalás elméletének és gyakorlatának tanára, Mátray Gábor »A rendszeres szavalattan alaprajza«, Pesten 1861-ben megjelent művében megkísérli a magyar beszéd dallamának tudományos elemzését. 21