Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Hahn István: Iulianus és Anticehia (Szempontok a mélylélektan kritikájához)

kihasználva, azt ott nagy nyereséggel továbbadták. A kenyérínséget úgy látszik a nagy behozatal révén így is sikerült nagymértékben enyhíteni [6], úgy, hogy a császár intézkedései e tekintetben elérték céljukat. Viszont más élelmicikkekben (olaj, bor, stb.) a felhalmozás és felvásárlás miatt változatlan volt a hiány. A császár, aki számolt azzal, hogy a gazdagok nem jó szemmel nézik majd törekvéseit és csupán »az elnyomást szenvedő sokaság« [7] érdekeit tartotta szem előtt, mégis kénytelen volt észrevenni, hogy erőfeszítései ellenére az egész város lakosságának szemében népszerűtlen lett. Tüntetések indultak meg ellene, alighanem a színházban és a cirkuszban. Nyilvánosan gúnyolták torzonborz filozófus-szakállát, alacsony termetét, görnyedt járását, pongyola öltözetét, véres állatáldozatait. Fennhangon kiáltozták, hogy csak két betűt szeretnek, a kappát (értsd: Constantinus császárt, Iulianus elődjét) és a chit (a Christos rövidítése). A közhangulat ellen a császár nem tudott vagy nem akart erőszakos eszközökkel fellépni. Ehelyett megírta és baráti körben még 363 februárjában felolvasta az Antiochia lakóit gúnyosan kipellengérező írását, a Misopógón — Szakállgyűlölő — című szatíráját (a cím célzás a császár szakállát gúnyoló felvonulásra) s a várost a perzsák ellen induló serege élén azzal a haragos ígérettel hagyta el, hogy oda soha többé nem tér vissza, hanem Tarsost fogja székvárosává tenni. Utolsó kormányzati ténykedéseinek egyikeként egy kegyetlenségéről hírhedt Alexandros nevű személyt nevezett ki Szíria proconsuljává, mondván, hogy az Antiochia-bélieknek úgy látszik ilyen helytartóra van szükségük. Az egész epizód legjellemzőbb és a császár által többször is mély fájdalommal kiemelt [8] mozzanata az az általános és a lakosság minden rétegének részéről tapasztalható ellenállás, amely a császár intézkedései nyomán ezeket kísérte. Ez annak ellenére történt, hogy Iulianus becsületes törekvéssel »az elnyomott többség« érdekében fáradozott, az árdrágítást nem csupán adminisztratív eszközökkel akarta elhárítani, mint bátyja, Gallus caesar tette kilenc évvel azelőtt, hanem jelentős gabonabehozatallal teremtette meg a hivatalos ár árualapját, és a kenyérhiányt sikerült is megszüntetnie. Érthető, ha az antiochiai curiához közelálló személyek, mint Ammianus Marcellinus, a történetíró, maga is jómódú antiochiai család sarja és Libanios, a város hivatalos rétora, bár egyébként »általában« rajongó hívei voltak a császárnak — erről később még bővebben kell szólanunk —, ebben az adott ügyben való eljárását helytelenítették. Ezt a helytelenítő ítéletet kellő kritika nélkül a modern kutatók is átvették [9], alighanem a gazdasági tevékenység »szabadságának« dogmája alapján. De érthetetlen a Iulianus írásában oly keserű érzésekkel emlegetett elnyomott tömegnek teljesen elutasító magatartása olyan szociális intézkedésekkel szemben, amelyek végrehajtásának erélyét talán lehetett kifogásolni, de magukat a szóbanforgó intézkedéseket, azok célját és tendenciáját csak helyeselhették. Ha Iulianusnak elkeseredetten kellett tudomásul vennie, hogy a városi közvélemény ahelyett, hogy, mint kilenc évvel azelőtt tette [10], a saját gazdagjaival fordult volna szembe, most a szegények érdekeit védő császárt támadja és gúnyolja, ennek okát nem 221}