Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1955. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 1)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: Kármán műve-e A fejveszteség? (Megjegyzések a XVIII. századi magyar stíluskutatás módszertani kérdéseihez)

veit tudománnyal, irodalommal terjesztik íróink egy új korszak világosságát. Egy új, világi jellegű, nemzeti kultúra alapjainak lerakásáról van szó. Üj eszméket, új ízlést kell meghonosítani, és erre nem alkalmas eszköz az elavult katedrai stílus és a nemesi társadalom hagyományos kifejezéskészlete. Az új gondolat, az újszerű mondanivaló formálja a nyelvet, bővíti a kifejezés lehetőségeit. Mindenki, aki ebben az időben a felvilágosodás szellemében ír, egyben műveli, vagyis tágítja, bővíti a magyar nyelvet. Nem a szófaragókra gondolok; ezek 1795 előtt eléggé elszigetelten állanak és Kazinczy is szembefordul velük. Üjszerű mondatfűzést, szókapcsolást viszont minden írónknál találunk. A tudományokat idegen nyelven sajátítják el és magyarul terjesztik tovább, mintegy lefordítják. Bessenyei azért is idegenkedik a szoros fordítástól, mert fél: „hogy a két egymással ellenkező nyelvnek fejemben való ögyvelgése, tőlem észrevehetetlenül is magyarságomnak ne ártson." (Tariménes, III. Emlékeztetés.) De mindjárt hozzá is teszi: „Mindazonáltal, mivel az egész fejem fordítás, nem tudván addig semmit, míg idegen nyelveken nem tanultam, lehetetlen azoknak módját oly szorgalmatosan elkerülni, hogy írásomban új szólás formáját ne találják azok, kik franciául, németül nem tudnak, melyet magam észre nem vehetek." (U. o., de csak a sárospataki másolatban.) Az új szólás formái tehát általános problémája a kornak, amely új gondolkodásmódot, új tartalmat hoz a magyar szellemi életbe, a kornak, melynek legtöbb terméke idegen nyelvekből való fordítás. Nem arról van tehát szó, mint ahogy Gálos képzeli (i. h. 102. 1.), hogy „ilyenféle németességek", „az erre nem ügyelő író stílusában előfordulhatnak..." A kortársak közül sokan megütköztek a haladó írók törekvésein, írásain. Báróczi Sándor nyelvét is érthetetlennek mondták a Marmontelfordításban: de mégis azoknak volt igazuk, akik merték a nyelvet újítani, bővíteni, új szépségekkel csinosítani. Ilyen általános keretben kell megvizsgálnunk az ún. germanizmusok kérdését Kármán Józsefnél. A magyar író a felvilágosodás korában, ha nem is fordít, akkor is kénytelen léptennyomon új szólásmódjával élni, stílusát újítani. Ebben az idegen nyelvek példáját követi, a latin, a német és a francia nyelv kifejezési lehetőségeiből ültet át. Nagy harc folyik itt a tartalomnak és a finom jelentésárnyalatoknak áthozataláért a mi nyelvünkbe. Különösen áll ez arra, aki mint Báróczi a francia eredeti „mondása értelméből semmit sem akar elhagyni " Ugyanakkor érzik az £rók, hogy minden nyelvnek meg van a maga sajátos természete, melyhez megint csak alkalmazkodni 298,