Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2002. Sectio Scientiuarium et Socialium. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 29)

H. Varga Gyula: A magyar nyelv prefixum típusú elemei

nines. A leg- elsősorban grammatikai jelentés hordozója: a szótőben megjelölt tulajdonság legnagyobb mértékét, fokát fejezi ki. b) A magyar nyelvbe - idegen szavakkal, azok részeként - bekerültek idegen prefixumok is (pl. a-, de-, in-, re- stb.). Szinte mind latin vagy görög eredetű, a nyelvérzék annyira idegen elemeknek tartja őket, hogy magyar lexémákhoz nem is kapcsolja, pl. decentralizál, indiszkrét, posztpozíció, unszimpátia stb. Kivételesen néhány magyar szótő előtt is megjelennek, pl. antitest, antianyag, exelnök, posztkádári, ultrabal stb. c) Az igekötőt több tulajdonsága is a képzőkkel rokonítja. Az igekötőknek nincs állandó alaki önállóságuk, szövegszóként csak bizonyos típusú szerkezetekben (pl. tagadás) fordulhatnak elő. De ezt az alaki önállóságot még szófaji tulajdonságok is korlátozzák (az igekötős névszók nem válnak el: elbeszélés, feladat, megfelelő). Az igekötő a mondatban lényegeben nem önállóan szerepel, mindig egy szóalakból lép ki (megvár —> meg sem vár —> ne várd meg!). Igekötő és ige(név) kapcsolata mindig morfematikus, mondatfunkciós képessége nincs. Szótővel összekapcsolódva nem a szintagma-, hanem a szóalkotás eszköze. A magyar igekötő korlátozott alaki önállósága a léxémaértéknek nem bizonyítéka, hanem történeti hagyatéka. Eszerint tehát az igekötő (derivációs) prefixum. (Részletesebben lásd a 2.2. pontban.) d) Szigorúan leíró szempontból nézve a magyar nyelvben sok olyan alakulatot találunk, amely szerkezetét tekintve összetett szó, de előtagja az adott formában, jelentésben, szófaji értékben önállóan nem használatos. Az idetartozó elemek nagy szóródást mutatnak a prefixum és a (fiktív) összetételi előtag között. Az utóbbitól haladnak az előbbi felé. Jellemzőjük, hogy szemantikailag önállóak, alaktanilag azonban kötött szóelemek, önálló lexémaként más értékben szerepelnek, mint „előtagként" (vö. B. Lőrinczi 1970, Berrár 1975 és 1983). így szófaji értékük sem határozható meg pontosan. Összefoglalóan prefixoidoknak nevezhetjük ezeket az önállótlan morfémákat. Közöttük vannak prefixumszerű előtagok, amelyek ugyan előtagértéküek, de alaktani kötöttségük az affixumokhoz közelíti őket, pl.: egyen<-jogú, -ruha, -súly stb.), mellék- (-épület, -folyó), röp- (-labda, -pálya, -tér) stb. Ha azonban a gyakoriság társul az előbb részletezett alaktani kötöttséggel, akkor az előtagszerű érték többnyire másodlagossá válik. Ebben az esetben már inkább előtagszerű prefixumokról (alellen-, magán- stb.) beszélhetünk. A valódi prefixumokban e két tulajdonság mellett lényeges a harmadik, a jelentésbeli is. Ennek megítélésében már eléggé ingoványos területre jutunk. A jelentések módosulásának mértékét nehéz meghatározni. Mégis úgy tűnik, hogy az elő-, fő-, köz-, mű-, ön- elemek nagy produktivitása nem véletlen, a jelentésszerkezetben is kimutatható a módosulás. Ezekben a funkcióváltás olyan előrehaladott állapotú, hogy prefixumoknak minősíthetjük őket. 214